Idén augusztusban kilenc napos túrát tettem Németországban egy kollégám társaságában, akivel már szinte elválaszthatatlanok vagyunk, ha vasútfotózásról van szó. Az ő unszolására írom meg ezt a történetet, ami tulajdonképpen ennek a kilenc napnak a sztorija.

Az első napi tervünk között szerepelt többek között a Verdi–Wagner ÖBB-s reklámmozdony fényképezése. Ez a gép viszonylag friss a werbék között, gyönyörű, változatos színvilággal. A mozdony fordáját ismerve a célunk az volt, hogy Németországban, München környékén fényképezzük le. Az első nap sikerrel jártunk, egy mozdonycentrikus, napsütötte képet sikerült róla készítenünk, templommal, és a városkával a háttérben. Kell ennél több?

Tökéletesen elégedettek lehetnénk így is, viszont a mozdony két oldala teljesen más jellegű mintázatot kapott. Ez nem hagyott nyugodni minket, ezért a nap végén meglátogattuk a müncheni főpályaudvart, annak reményében, hogy sikerül lefotózni a mozdony másik oldalát is. Némi gyaloglás után ott megtaláltuk a Verdi–Wagnert, de nekem nem tetszett sem a hely, sem a vonat pozíciója, ezért úgy véltem nem érné meg a fáradságot a fotózása, inkább csak néztem, ahogy elindul. Aztán eltelt egy mozgalmas másfél hét a németeknél, és ez alatt rengeteg szép témát sikerült megörökítenünk. Még az utolsó nap is egy régi adósságunkat törlesztettük azzal, hogy a „gőzös” Alex-Taurust lefényképeztük. Régóta próbálkoztunk vele, most végre sikerült.

Picit még maradtunk a helyszínen, Münchentől északra, majd feltettük egymásnak a kérdést. Hova tovább? Induljunk haza, hiszen a memóriakártyáink csaknem dugig vannak szebbnél szebb vonatokkal, mi dolgunk lehetne még itt? Vagy még maradjunk egy picit, hiszen még csak délelőtt 11 óra van, és Budapesttől csupán hétszáz kilométerre vagyunk? Még a szakadó eső sem bírt rá minket a hazaútra. Hiába ázott át már mindenünk, és csak a fényképezőgépeink lencséje maradt aránylag száraz, gondoltuk, lehet még valamit alkotni aznap. Mivel jött München felé a Verdi–Wagner, gondoltuk kimegyünk elé, hogy az első napi találkozásunk után vele búcsúzhassunk Németországtól. A helyszín végül ugyanaz lett, ahol első nap fotóztuk, oda még bőven kiértünk, és a terepet is már ismertük. Az időjárás is kedvező fordulatot vett, az eső végre elállt, de az ég erősen felhős maradt. A fotóhely adott volt, pár száz méterrel odébb attól a helytől, ahol első nap fotóztuk, egy kis domboldalról, belső ívesen. A felhőzet miatt most a napállás nem játszott szerepet, így ezért választottuk a fotózáshoz ezúttal a pálya túloldalát, hátha ugyanúgy jön a mozdony (erre minden esély megvan), és akkor a másik oldaláról is lesz képem. Némi várakozás után úgy döntöttem, hogy a kollégámmal ellentétben mégsem erről az oldalról lövöm meg a mozdonyt. Néha vannak furcsa elgondolásaim, mániáim, amelyek időnként rám törnek, és itt is ez történt. Akkor előjött az, hogy jobban szeretném külső ívből meglőni a vonatot. Ráadásul itt egy kis utacska is volt az elképzelt képem előterében, ami szintén mániám, nem tudom miért, de én hangulatosnak tartom az ilyet.

Ezzel felvállaltam azt a kockázatot, hogy a mozdonynak nagy valószínűséggel most is ugyanazt az oldalát fogom fotózni, mint az első nap. Külső íves képnek a hátránya, ha a pályával egy szintben fotózod, nincs benne az egész vonat. Ezért próbáltam magaslatot keresni, hogy a vonatnak legalább a teteje végig benne legyen, mert ha sikerül, akkor ez a visszafelé kunkor további pluszt adhat a képnek. Bementem hát a pálya mellett lévő bozótosba, ahol végül sikerült ráállnom a bokor tetejére. Ez igencsak labilis volt, bár az a veszély nem fenyegetett, hogy ha esetleg leesnék, akkor megütöm magam, hiszen nem voltam egyáltalán magasan, viszont ha letöröm azt az ágat, amelyen állva fotóztam volna, akkor utána vége lenne a magaslatomnak, és nem tudnám a visszafelé kunkorodó kocsikat fotózni. Úgyhogy a vonat érkezéséig visszamásztam a földszintre. Ekkor vettem észre, hogy a bozótharcnak meg lett a következménye, a kabátom és a nadrágom teljesen zöld lett, leszámítva azt a részt, ahol éppen sáros volt. A nedves növényzet ugyanis rendesen megfogta a ruhámat is.

Mindegy, úgyis ez már a túra utolsó napja, már nem kell emberek közé menni. Már csak alig fél óra volt a vonat érkezéséig, amikor furcsa dologgal lepett meg minket az időjárás, a vastag felhők közül egy-egy pillanatra előbukkant a Nap. Pedig nemrég még zuhogott! Így viszont én vagyok nyerő helyzetben, mert a napsütés a mozdony felém eső oldalát világítja meg. Aztán a felhők szépen visszamásztak a Nap elé, és így mégis csak a kollégám pozíciója tűnt volna az ésszerűbbnek. Teltek a percek, az órámat már nem néztem, de úgy éreztem, mintha már rég itt kellene lennie a vonatnak, csak késik. Aztán megtörtént a csoda, újra kisütött a Nap, és azzal együtt a távolban megjelent a Verdi–Wagner mozdony is. Gyorsan átállítottam a fényképezőgépem beállításait a megváltozott fényviszonyokhoz, aztán fel a bokorra, és fotózás.

Amikor visszaértem a földre fogtam fel, mi is történt, egy újabb csoda: a mozdony most fordítva jött, és felém mutatta a még általam nem fotózott oldalát! A Nap is sütötte, ráadásul a kocsik teteje is szépen látszott, ahogy a külső ívben visszafelé kunkorodik. Eleinte még nem hittem el, hogy sikerült a kép, ráadásul mivel tetőtől talpig koszos voltam a sártól és a bozóttól, így a fényképezőm kijelzője is bekoszolódott, és nem is láthattam rendesen a végeredményt.

Rövid tisztálkodás után továbbindultunk, gondoltuk még pont elérjük a harmadik fordás DB103-as mozdonyt Münchennél, de a város előtti hatalmas dugó keresztül húzta számításainkat, így inkább elindultunk hazafelé. Útközben pedig sikerült végre normális körülmények között is visszanéznem az utolsó felvételt, ekkor jöttem rá, mekkora mázlim volt, és megérte a biztos helyet otthagyva kockáztatnom azért, hogy az általam elképzelt kompozíció megszülethessen.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!