A mai történetünk témája a mellékvonali tehervonatok fotózása lesz. Ez sokak szemében népszerű, és nagyobb kihívást is jelent a heti néhány alkalommal vagy időszakosan közlekedő menetet utolérni, mintsem a fővonal mellett naphosszat ücsörögni, és arra várni, ami ott az ölünkbe hullik. Ha az ember leutazik az „Isten háta mögé” és szerencséje van, azaz közlekedik az a bizonyos egy szem vonat, akkor nem engedheti meg magának, hogy hibázzon. Egy elrontott fénykép után ugyanis nincs meg az a vigasz, hogy majd a következő vonatnál javítok, ott és akkor kell egy olyan helyen elkapni a témát, hogy sikerélménnyel záruljon a nap. És emellett még az a kérdés is felmerül, hogy hány kocsiból fog állni menet. Gyakran az ilyen eldugott vonatok egy-két kocsival közlekednek, ami egy kisdízelnél még hangulatos is lehet, ha a fotós talál egy olyan környezetet, amibe beleillik és mutatós. De a fogás persze akkor az igazi, ha a mellékvonalon egy hosszabb szerelvénnyel találkozunk.

2014 februárjában járunk. A bátyám már régóta invitált, hogy vigyem el őt autóval Lentibe, mert lenne ott egy kis ügylete, cserébe útközben megállhatnék itt-ott fotózgatni. Nem volt rossz gondolat, mert keddi és csütörtöki napokon esélyes arrafelé a tolatós tehervonat, és mivel erre a napra esett egy szabadnapom, bele is vágtunk a túrába. De ha már lúd, akkor legyen kövér, gondoltam, és úgy terveztem, hogy Lenti előtt még megnézhetnénk, hogy közlekedik-e valami teher Marcali felé is, ha már autópályán amúgy is útba esik. Az indulás szokás szerint kora hajnalban történt, hogy már napfelkeltére a 37-es vonal környékére érjünk. A monoton M7-esről letérve Balatonszentgyörgyön álltunk meg először. Pont jókor érkeztünk, ugyanis Nagykanizsa felől egy remot Szergej közeledett. Ez csak a Marcali teher lehet, gondoltam... Aztán ahogy ideért kiderült, hogy csak gépmenet. Ebből sem lett fotó, hiszen ahogy a bevezetőben írtam, kisdízel egy mellékvonalon egy-két kocsival még jó téma lehet, de egy nagydízel gépként a drót alatt engem nem fogott meg. Viszont bíztam benne, hogy Marcali felé megy tovább, így autóba pattantunk, és elindultunk arra felé. Még a mozdony előtt megérkeztünk oda, és a vasutasok már várták is, tehát biztos lehettem a dolgomban. Láttam két fával rakott kocsit, illetve hátrébb még többet is, úgyhogy lesz munkája...

A helyiek nagyon kedvesek, barátságosak voltak, beszélgetést kezdeményeztek. Kiderült, hogy a gép csak a két fával rakott kocsiért jött. Egy nappal korábban viszont hozott 46 (!) kocsit, és holnap viszi vissza mind a 46-ot, de mára csak ez a két kocsi jut feladatként. Nem volt szerencsém, de azért ennek a kis vonatnak is örülni kell ezen a vonalon, illetve egyáltalán bármilyen mozgásnak, hiszen itt már más nem közlekedik. Csináltam néhány képet az állomási tolatgatás közben, majd elindultunk, hogy nyílt vonali felvétel is legyen a remot Szergej plusz két kocsiról. A keresgélés után végül Balatonújlak megálló környékén találtam meg a helyet, ahol úgy éreztem ez a rövid vonat is valamelyest jól fog mutatni. Sokat szerencsére nem kellett várni rá, majd a fotózás után indultunk tovább Lenti felé. A 23-as vonal mellé érve úgy láttuk, hogy a tolatós már előttünk járhat, a rakodóvágányon álló üres kocsik ezt sugallták. Aztán Csömödéren végül utolértük a vonatot. Ott tolatgatott az állomáson. A távolból nézve nem tudom hány kocsit hozhatott, de biztos nem keveset. Gondoltam, ha elindul, a kisvasúti síneket belekomponálva lefényképezem. De a vonat nem indult, csak tolatgatott, egy kocsit ide, egy kocsit oda, bizony sok idő telt el addig, amíg végül azért mozdult felém, mert indult tovább Lentibe. Itt Marcalival ellentétben egy kisdízel kategóriába sorolható remot Dácsia volt a vonat élén, és már kétszer annyi, azaz négy kocsival jött, igaz ezek ugyan üresek voltak, de mégiscsak méretesebb. Mi is mentünk tovább Lentibe, és miközben az ottani teendőket elintéztük, láttam egy pillanatra a Zalaegerszeg felé visszainduló vonatot, ha jól vettem ki, akkor hat rakott kocsival. Ez egyre jobb! Amint tudtunk, utánaeredtünk, és Csömödéren megelőztük. Ott ismét tolatgatott. Bár az állomásra a távolból benézve a kocsikat nem lehet megszámolni, de ha folytatódik ez a számtani sorozat, akkor kettő–négy–hat után reméltem nyolccal indul tovább, ennyi ilyen kisdízellel már nagybetűs VONAT lenne, legalábbis számomra.

Ajándék méretű tehervonat

Útközben a lehetséges fotóhelyeket is figyeltem, és a legalább nyolc kocsis vonat reményében már az íveket is lestem, mert ott már jól mutathat. Elértünk a vasútvonal mellett Rádiháza megállóig, ahová próba-szerencse alapon betértünk. És nem is volt rossz ötlet, mert a hely fotogén volt. Általában a külső ívről szeretek inkább fotózni, de most mégis a belső íves fotóhely mellett döntöttem, mert bár a végleges kocsiszámot nem ismertem, de reménykedtem a hosszúságban, és egy belső íves, teleobjektívvel készült felvételnél lehet ám igazán számolgatni a kocsikat. Ez így utólag jól hangzik, de tényleg tudatos dologról van szó. Aztán fél óra várakozás után megérkezett a vonat is . A környéken egyedül voltam, legalábbis remélem, mert ahogy bukkantak föl a remot Dácsia mögött egyenként a kocsik, hangosan mondogattam a nagyobb vonathossz reményében, hogy „MÉG-MÉG-MÉG-MÉG”, ami egy külső személőnek kicsit furcsán jött volna le. És nem is volt hatástalan a könyörgésem, hiszen a remélt nyolc kocsinál lényegesen hosszabb vonatot sikerült fényképeznem, megszámoltam, összesen tizenhét rakott kocsi érkezett. Azt hiszem ezek után elégedett indulhattam tovább, mert bár reggel a nagynak csupán kettő jutott, de most a kicsinek tizenhét!

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!