2014. január. Az ünnepi semmittevés után végre ideje lenne összeszedni magunkat, újból a vasút felé fordulni, és alkotni valamit. Erre lehetőség is adódott, mivel volt egy hétköznapi szabadnapom, és akadt egy jelentkező útitárs is, bár ő kizárólag a buszfotózásnak él. De vágjunk bele – mondtam – egyetlen kikötéssel, hogy először a vasút terén alkossunk valamit, aztán jöhet a szabad program. Na de mi legyen az, amit megcélozzunk a vasútnál? A szokásos kérdés, és érdekes módon a dolgok ilyenkor fordítva működnek. Ugyanis amikor a tétlenségben berozsdásodik az agyam, és régen voltam már fotózni, akkor elfog az ötlettelenség, viszont ha hetekig csak fotózni járok, akkor nem hogy fogynának a célok, hanem még-még-még kerülnek elő az újabb és újabb ötletek. Szóval nehezen ugyan, de kisütöttem néhány ötletet, amelyek közül a Szent Tehén, azaz a 265-ös Szergej fotózása maradt meg bennem, mint fő célpont. Róla annyit, hogy annak idején igencsak sokszor találkoztunk vele, a pályaszámáról elnevezett képfájlok melletti sorszámok már kétszámjegyűek, azaz tízen felüli a róla publikált képeink száma. Így nem csoda, hogy egy idő után már finoman szólva nem kerestük, és lassan már két éve, hogy utoljára fotóztuk, de akkor is ő került be az objektívjeink elé, nem mi üldöztük őt. No meg persze a Pest környéki Szergejek feladatai is számottevően csökkentek az utóbbi időben, így ő is egyre kevésbé vetette észre magát.

Most viszont már kezdett hiányozni, hiszen ő nem az a tipikus B vizsgás Szergej, hanem egy egyéniség. Úgy tudtuk, hogy a gép Szolnokon segít ki, hiszen jelenleg a 001-es Dombóváron újul, a 120-as pedig gondolom egyedül kevés. A tapasztalatok alapján az is tudható volt, hogy a Szent Tehén elsősorban a 130-as vonalon tevékenykedik, és mivel a papírforma szerint esedékes volt aznap a martfűi fuvar, nagy reményekkel indultunk útnak. Kényelmes tempóval úgy haladtunk, hogy nagyjából napfelkelte környékén érkezzünk Martfűre. Sikerült is, ám meglepetésünkre a 265-ös ekkor már ott ácsorgott, gabonás kocsikkal. Sajnáltam a dolgot, mert szerettem volna útközben megfotózni, de mivel a személyvonatok miatt nem volt akadálya a továbbhaladásának, biztos voltam benne, hogy nem is megy tovább, és a kocsikat csak eddig hozta. Nincs mit tenni, maradt az állomási fényképezés, bár nem így szerettem volna, de nekiálltam fotózásának. Szerencsére a mozdonyvezetőt, és az állomási dolgozókat egyáltalán nem zavartam, legalábbis mintha ott sem lettem volna gépemmel, nem foglalkoztak velem. Elkövettem azt, amit a peronról elgondoltam, aztán már komolyabb terveim voltak, kisebb szögből néhány vágánnyal beljebbről is szerettem volna egy képet. Ez már lehet, hogy indulatot váltott volna ki a dolgozókból, de ahogy elnéztem, akik az állomás túloldala felől érkeznek a vasúthoz, azok is a vágányokon keresztül járnak át, így nem én lennék egyedüli a sínek között, de a többiekkel ellentétben biztos én lennék az, aki a legjobban vigyáz arra, hogy ne történjen baleset. Bár másutt az a szokás, hogy amit a helyieknek szabad, az a vasútfotósoknak már bűn. Tudnék néhány olyan állomást felsorolni, ahol a fél város jár át a síneken, sokszor teherkocsik között másznak át, akár még kerékpárral, gyerekekkel, vagy idős emberek, akik csak bottal tudnak járni, de ott botorkálnak a vágányok között. De ha egy vasútfotós láthatósági mellénnyel fotózni mer, akkor már megy az üvöltözés, hogy takarodjon onnan. Úgyhogy itt is inkább sunyin, amikor nem voltam szem előtt, akkor fotóztam a perontól beljebb. Utána elkezdtem sétálni a növényolajgyár felé, mert ha a Szent Tehénről más képem úgysem lehet, hátha a gyár Gokartját sikerül megfotóznom.

Már az állomás utáni ívben jártam, amikor egy hangra lettem figyelmes, hátranéztem, és láttam, hogy a 265-ös elindult a vonatával. Biztos voltam benne, hogy csak tolatgat, nem fog menni sehová, annak nem lenne értelme. Aztán figyelem tovább, a vonat áthaladt az útátjárón Szentes felé, utána az autók is már elindultak keresztbe, aztán szép lassan leesett nekem, hogy ez bizony tényleg továbbment. De akkor miért állt itt, amikor a személyvonatokat nem zavarta, és pont egy olyan napon, amikor esedékes lenne egy martfűi célállomású teher? Mindegy, a szememnek már csak hittem, rohantam a kocsihoz, és üldözőbe vettük a vonatot. Szerencsére nagyon lassan ment, így Tiszaföldvár előtt utolértük, és megelőztük. Elhúztunk előtte csaknem Kunszentmártonig, és vártunk rá, hogy legyen végre róla egy nyílt vonali kép, ami miatt végül is lejöttünk ide. De a vonat csak nem jött, pedig már rég ide kellett volna érnie. Nézegettem a menetrendet, és még mindig nem volt oka annak, hogy félretegyék, bőven leérhetett volna Kunszentmártonig. De nem jött. Egy idő után kocsiba szálltunk, és gondoltuk visszanézünk Tiszaföldvárra, hogy miért akadt ott meg a vonat. Odaérve először úgy láttuk, hogy ott sincs a vonat, pedig nem nyelhette el a föld. Aztán kicsit távolabb tekintve megláttuk a 265-öst, ott volt a földvári iparvágányon, a kocsik pedig megfelezve a két vágányon állva. Ez már jobb kedvre derített, hiszen ezen az iparvágányon még nem fotóztam, bár magáról a tolatgatásról lemaradtam, de így is elégedett voltam vele, sokkal inkább, mint a martfűi állomásos képekkel.

Szóval az aznapi Szent Tehén-hadművelet végül is sikeresen teljesült! A gép ezután egyedül ment vissza Szolnokra, ami nekem érdektelen volt. Később kiderült, hogy mekkora szerencsénk volt ezzel, mivel a martűi növényolajgyárhoz a kocsikat egy remot Dácsia hozta, amely gépként sokkal kevésbé érdekesebb téma, mint a sztárolt 265-ös.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!