Idén első alkalomnak a július 12-14 közötti három napot jelöltem ki, hogy Ausztriában töltsem, szokás szerint péntek-szombat-vasárnap, hogy lehessen a vonaton aludni a Sommertickettel. Megterveztem a túrát, igazából most kevésbé városnézősre, mint inkább vonatozósra, aztán még inkább azt lett.

Először is, a körülmények ismertetése kedvéért elmondanám, hogy a Sommerticket külföldi (Ausztrián kívüli) árusítása megszűnt az idei évvel, így legalább Sopronig kellett menni, hogy megvegyem. Nemcsak ennyi azonban a bonyodalom, hiszen az ÖBB csak a VorteilsCard mellé adja a Sommerticketet, így azt is ki kellett váltani. Nem nagy összeg, 26 év alatt 19,90 euró egy évre, de akkor is plusz macera. Továbbá a 60 százalékos csatlakozójegyet sem lehet már a Sommerticket mellé megváltani, így nemcsak hogy a pótjegyeket is meg kell venni, ha nem akarunk Bécsig kifizetni egy teljesárú nemzetközi jegyet, de a határon át is kell szállni, mivel a nemzetközi és a belföldi jegyek nem kombinálhatók, ennek következményeiről majd szó lesz.

Az 503-as GYSEV-Taurus utoljára látta meg a napfényt a Liszt Ferencre emlékező gúnyájában, IC-vel ment Sopronba, majd fordult kettőt Szentgotthárdra és bevonult Sopronba, hogy pár nap múlva Wagneresen jöhessen ki

Ígyhát első körben Sopronnak vettem az irányt, terveim szerint a Dácsia nemzetközi gyorssal és győri átszállással, hogy Sopronban el tudjam érni a 8:47-kor Wiener Neustadtba induló személyvonatot, de a Dácsia persze késett, így jobban megérte a Brennberg intercityt választni, átszállás nélkül. Sopronba ez a vonat 8:42-kor ér, így a 8:47-es átszállásról lemondhattam, hiszen még a jegyeket is meg kellett váltani. Ez utóbbi a körülményekhez képest rendben ment, habár a soproni állomáson lévő egyetlenegy (!) nemzetközi pénztár kapacitását felülmúlták a problémáim, miszerint két ilyen bonyolult dolgot is szerettem volna venni, mint VorteilsCard és Sommerticket. A sort mintegy 15 percen át tartottam fel, ami így már az üvegajtón kívülre nyúlt az elégedetlenkedő, vonatukat elérni vágyó utasokkal. Ezután a 9:47-es személlyel utaztam Bécsújhelyig, ahova a vonat – a szokása szerint – épp annyit késett, hogy a grazi Railjetet ne érjem el.

Wiener Neustadtban egy tehervonat volt az egyetlen érdekesség a várakozásom alatt, melyet a Kyoto-lok húzott

Megvártam hát a Villach felé induló Railjetet, amiről Bruck an der Murnál kell átszállna a grazi S-bahnra. A Semmeringbahn még mindig csodálatos, egy pillanatra nem lehet befelé nézni, csakis az ablakon át bámulni a hatalmas hegyeket, és a komoly ívekben kanyargó vonatunkat. Bruckba érve egy gyönyörű állomás fogad, az osztrákoktól megszokott minőségben és tisztasággal. Meg sem lepődtem rajta, hogy itt is épp felújítást végeznek, mivel szerte az országban mindenhol ez a helyzet, csodákat művelnek az állomásokkal, bővítenek, átépítenek, a világ egyik legszínvonalasabb vasútját építik. Miközben ezen gondolkoztam már érkezett is az S-bahn, megörültem a 1142-esnek és a mögötte feltűnő Lange-Schlieren, ismertebb nevén CityShuttle kocsiknak, kényelmesebb ez, mint egy Talent. A Grazig húzódó vonal is gyönyörű, folyóvölgyben kanyarog itt a vasút. Egészen Gratwein-Gratkorn állomásig probléma nélkül haladtunk, majd ott néhány perc várakozás után a vonatkísérő tűnt fel a kocsiban és rohant végig, hogy mindenki szálljon le, jön a Railjet, azzal megyünk tovább. A német nyelvtudásom nem kielégítő annyira, hogy mindent megértsek, de a lényeg megvolt, úgyhogy leszálltam a többi utassal együtt, amikor megláttam, hogy a 1142-esből, aminek fél órával azelőtt még úgy megörültem, a szellőzőkön át ömlött a füst, kigyulladt. Ezt később az interneten a hírekben meg is találtam. Sajnos azonban a fényképezőm a táskában volt és a másik vágányra már érkezett a Railjet, így nem volt időm képet csinálni a nem mindennapi eseményről. A helyzet megoldása sem volt mindennapi, a mögöttünk körülbelül 10 perccel érkező Railjet soron kívül megállt, hogy felszállhassunk rá, majd a vonatkísérő be is mondta, hogy innentől S-bahnként közlekedünk, de már amúgy is csak egy megálló volt hátra, ott azért megálltunk.

Bruck an der Mur állomás

Grazban fél órám volt (a Dácsia késése itt mutatkozott) az ICBus-ig, amivel Klagenfurtba utaztam. Az ICBus az ÖBB szolgáltatása Graz és Klagenfurt között, amíg a vasútvonal meg nem épül a két város között. A távot két óra alatt teszik meg az emeletes Setrák, amikre helyjegyet is kell foglalni, mindig tele is vannak. A helyem az emeleten volt, az ugyanis a másodosztály, mivel hamar foglaltam, ablak mellett. Innen néztem végig az autópályát és a tájat, ami persze itt sem utolsó. A busz is kényelmes, de azért inkább maradok a vonatnál, így Klagenfurtból a 110-es EC-vel indultam Salzburgba, a lenyűgöző Tauernbahnon át. Itt már az általam olyannyira kedvelt ÖBB IC kocsikban utazhattam, igazán élveztem a hangtalan suhanást, hegyeken-völgyeken át. Közben már a folytatáson gondolkoztam, és Salzburgba érvén ki is találtam, hogy egészen Bécsig tudok úgy utazni, hogy ott érjem el az alvásra általánosan kijelölt EN 246-ost, amely Bécs és Bregenz között közlekedik.

Felszálltam hát a Bécsbe induló Railjetre, és izgatottan vártam, hogy először utazzak az új vonalon Sankt Pölten és Bécs között, ahol immár 230 kilométer per órával haladhatnak a vonatok. Attnang és Linz között is 200-ra gyorsított a Railjet, már ez is elég izgalmas, azonban St Pöltent elhagyva valóban továbbment a Railjet kijelzőjén a mérő és egészen 220-ig gyorsultunk, azonban tovább nem. Bécsbe érve már bent állt az EuroNight az indulási helyén, siettem is, hogy legyen jó helyem, de üres fülkét már nem találtam. Ennek ellenére lett helyem, minden rendben volt, egészen Innsbruckig, ahol leszálltam, hogy utamat a Brennerbahn felé folytassam, ahol még nem jártam.

Brenner állomáson olasz gépek várnak bevetésre

A talentes S-bahn, ami Brenner/Brennero állomás felé indult már bent állt, kellemes meleget csinált magában, a csípős hajnali időben ez jól esett. A Talent nagy lendülettel indult neki az emelkedőnek, kell is, hiszen a tengerszint fölötti 1370 méterre kell emelkedni, míg az innsbrucki állomás mindössze 580-on található. Ez majdnem 47 ezrelékes átlagos emelkedéssel valósulhat meg, a 37 kilométeres vonalon. Ez is lenyűgöző, időnként hatalmas szakadékok mentén húzódó vonal. Itt található a vasútfotósok körében igazi Mekkaként emlegetett St. Jodok falu is, ahol a vasút egy igen szűk ívű hurokban fordul szinte vissza és halad tovább, de ez még nem is lenne elég, viszont az egész könnyen belátható, ha egy kicsit feljebb sétálunk a hegyen. Most nekem nem volt alkalmam itt leszállni, majd egy másik kiutazáskor egy teljes napot is rá lehetne szánni erre a helyre, ugyanis a teherforgalom is nagy a vonalon Olaszország felé és felől. Fél óra múlva indultam vissza ugyanazzal a Talenttel Innsbruckba, lefelé már a hegyek közé is jobban besütött a nap, így csodálatos fényviszonyok közepette kanyargott lefelé vonatom. Innsbruckból a Giselabahnon terveztem folytatni utamat, melyet a korábbi áradások után már újra megnyitottak, igaz csak félpályán.

A Gisellabahnon ez a kilátás vár az ablakon kitekintve

Szóval egy Grazba induló ÖIC-et találtam, ami Wörgl–Zell am See–Schwarzach/St. Veit útvonalon át, azaz a Giselabahnon át közlekedik. A vonal Wörglig a Westbahnon halad, itt is nagyot újítottak tavaly óta, alagutakon át halad immár 200-zal a vonat, majd Wörglnél felkanyarodik a hegyekbe, és Ausztria legelőkelőbb pihenőhelyein, Kitzbühelen és Zell am See-n át éri el a Tauernbahnt Schwarzach/St. Veit állomásnál. Zell am See és Schwarzach között az egyik vágány még mindig ki van zárva a forgalomból, több helyen hiányzó hidak és iszapos vágányok emlékeztetnek a nemrég történt óriási áradásra.

Mallnitz, az alpesi gyöngyszem

Innen a Tauernbahnon szerettem volna még egy kanyart tenni, így Mallnitzig utaztam a következő EuroCityvel, ahol a szembe közlekedőt elvileg épp el tudtam volna érni, de ahogy az én vonatom állt be, úgy járt ki a másik, így lett két órám, melyet utólag nem hogy bánok, de kifejezetten örülök neki. Mallnitz felé vettem az irányt, az állomástól kb egy kilométert kell sétálni a Mallnitzbach folyó partján egy kis ösvényen a városig. A levegő és a folyó zúgásának csodálatában sétáltam a városka felé, hamar be is értem a házak közé. Csodálatos kisvárosba érkeztem, a nyugalom legfelsőbb fokát csak a folyó csobogása, mely a városban két kisebből egyesül, illetve egy horvát csoport zavarta meg, de el nem ronthatta. Talán a nemzeti park, talán a zsákutca jellegű elhelyezkedése miatt (autóval nem lehet észak felé, csak a vasútra szállva továbbhaladni), de a gyönyörű tájban nagyon kicsinek és ezzel csodásnak tudott megmaradni Mallnitz, igazi alpesi gyöngyszem. Visszatérve a valóságba az ábrándozás után arról, hogy milyen szép is lenne egy ilyen helyen élni, sétáltam vissza az állomásra, a második vonatot már nem akartam lekésni.

Mallnitz-Obervellach állomáson meglepetésemre az ÖIC az Aranycsapattal az élén érkezett, ott nem, de Salzburgban lefotóztam

Szintén Eurocityvel mentem Salzburgig, majd ott Railjetre szálltam, mellyel egészen Bregenzig tudtam utazni, hogy majd ott érjem el a 247-es EuroNightot az éjszakai pihenésért. Bregenz felé a Railjet Németországban kezdi meg útját, Kufsteinnál ér vissza Ausztriába, majd száguld az új pályán Innsbruckig. Innentől Tirolon végig majd Vorarlbergben is csodálatos tájon halad vonatom, mely egy dupla Railjet volt, egyik fele a tavaly felmatricázott 175 éves osztrák vasutat ünneplő, idén már a 2013-as, Schladmingban megrendezésre kerülő sívilágbajnokságot reklámozó szerelvény volt, mely különösen jól festett az osztrák zászlóval az oldalán a lemenő nap fényeiben. A vonat menetrendjében fel volt tüntetve, hogy átszállás van Lindau felé egy S-bahnra. Lindau-t már tavaly nagyon megkedveltem, így tovább is mentem, mindössze 10 perces út és Lindau-ért nagyon megéri!

Lindau, a Bodensee ékköve

Lindau egy, a Bodeni tó partján fekvő város, illetve nem is inkább a partján, hanem benne, hiszen Velencéhez hasonlóan, csak két földsávon át lehet megközelíteni, az egyiken a vasút, a másikon az autósok kelhetnek át. A vasútállomás a pici sziget belsejében van, régen itt árut pakoltak át hajóra, mára teherforgalom már nincs. Ezzel viszont a vonattal megérkezvén két perc alatt elérhető a Bodensee és a kikötő, ahol mindig rengeteg az ember és nagy a nyüzsgés, hajók járnak ki-be, utcazenészek teszik igazán csodássá a hangulatot. A lemenő nap fényében mindössze fél órám volt itt, hogy Bregenzben elérjem az éjszakai vonatot, így indultam is vissza.

Gőzmozdony a linzi pályaudvaron

Bregenztől Linzig aludtam a vonaton, ismét gond nélkül. Linzben aztán megnéztem a menetrendet, a Phyrnbahnt és a Salzkammergutbahnt terveztem beutazni. Miközben a free WiFin az ÖBB honlapját tanulmányoztam, az ablakon kinézve egy gőzmozdonyt láttam meg egy külsőbb vágányon. Gyorsan elpakoltam mindent, kirohantam a peronra, ahol ott volt egy nosztalgiaszerelvény élén egy kis gőzmozdony 78 618 pályaszámmal. A felkelő nap fényeiben gyönyörű volt a pöfögő gőzös, rajtam és a gőzmozdony személyzetén kívül senki nem volt az állomás ezen részén, igazi kis csoda volt ez a linzi hajnalban. Egyszercsak a mozdony lejárt a szerelvényről és eltűnt a vágányrengetegben. Felocsúdva körülnéztem és épp a másik vágányon állt a vonatom Selzthal felé, így fel is szálltam rá és vártam az indulást.

A Phyrnbahn környezetében a megszokott csodálatos kilátás

A Phyrnbahn Linz és Selzthal között húzódik végig, gyönyörű környezetben, hangtalanul suhan a Talent, van ennek is csodája, bár nem mondom, a csattogó-pattogó mellékvonali hangulat azért talán felülmúlja. Kicsit kómásan a korai kelés miatt de itt is az ablakra tapadva utaztam végig, habár jártam már erre, ez valószínűleg sokadszorra is lenyűgöző. Selzthalban egy Salzburg felé tartó IC-re szálltam, azonban a már említett áradások miatt a vonal Stainach-Irdning és Bischofshofen között le van zárva, így csak Stainachig ment a vonat, de nekem ez pont elég is volt, itt kell ugyanis átszállni a Salzkammergutbahnra. Még lefotóztam a pótlóbuszok hosszú sorát az állomás előtt, majd felültem a REX-re a második vágányon, ami hamarosan el is indult Attnag-Puchheim felé. A vonalon fekszik, a teljesség igénye nélkül például Hallstatt, Bad Ischl vagy Gmunden, csak hogy a legismertebbeket említsük. Ha még nem írtam volna elégszer, itt is gyönyörű a táj, nem lehet nem belefeledkezni a tehenek és alpesi házak suhanó váltakozásába a többezres hegyekkel a háttérben. Hallstattba át is hajózhat itt az ember, tavaly én is megtettem, most viszont nem lett volna rá időm, így megállás nélül utaztam Attnangig.

Hamarosan indul a vonatom a Salzkammergutbahnra, az első vágányon a Grazból érkező IC

Ezután még Salzburgig tettem egy kanyart, hogy ne csak az állomáson üljek, majd Bécs felé fordultam egy ÖBB intercityvel. Sajnos ezek a kocsik csak 200 kilométer per órára vannak engedélyeztetve, így nem tudják maximálisan kihasználni a 230-as pálya lehetőségeit. A Westbahnhofra érkezvén fél órám volt a 67-es Railjetig, amivel Hegyeshalomig utaztam, mivel a csatlakozójegy megszűnésével kötelező megszakítanom a határon az utamat, ha nem akarok nemzetközi jegyet váltani. A 165-ös Railjet pontosan egy órával később érkezik, még lefotóztam az érdekes módon Herkulessel közlekedő Hegyeshalom–Bruck/Leitha személyvonatot és a további gépeket. Majd jött a Railjet, mellyel már a Keletiig utazhattam.

Hegyeshalomban szálltam át utoljára<br>A képre kattintva galéria nyílik a szerző felvételeiből

Ez alkalommal kevésbé szervezetten, de ismét csodálatos három napot tölthettem Ausztriában, a Sommerticket adta lehetőségeket maximálisan kihasználva. Továbbra is ajánlom, hogy aki csak teheti, próbálja ki a vonatozás és világlátás ezen formáját!