Homály, vízcsobogás, rozsda, álmennyezeti maradványok, magánérdek abszolút győzelme a közérdek felett. Nyilvános WC, ajtaján könnyed filctollas írás: Az ajtó mögött számláló működik! Ez mit jelenthet? Burkolt fenyegetés fizetés nélküli távozás esetére?

Az ojjektum fontos városi kapcsolatot is jelent X és Y utca között, de fontos közösségi közlekedési létesítmény alatt is át lehet általa bújni. Az egész még abból a korból származik, amikor fenti létesítmény a reményteli, totális megújulás útjára lépett, gyakorlatilag elbontották, és újragyártva kicserélték mindenét, csillogott-villogott itt minden.

És ha már így, alatta megépült jelenlegi idézőjeles csodálatunk tárgya, először csak elszigetelten, később egy nagyobb komplexumba bekapcsolva. Tartószerkezeti bravúrt is elkönyvelhetnek az építők, az új létesítmény a régi alá úgy épült be, hogy utóbbi évszázados falpillérei előbbi vadonatúj födémlemezére támaszkodnak le. Nem lehetett akármilyen rejtvény a kiváltás megépítése! A funkcionalitásra pedig itt igazán nem lehetett panasz, a potenciális utasok jöttek az egyik irányból, a csatlakozó pénztáraknál jegyet váltottak, aztán továbbmentek a vonatuk felé, minden egy logikai vonalban, szépen, egyenesen, sorban.

Érdemes nem mindig csak a padlót nézni! (a szerző fényképei)

A romlás első jele az volt, mikor valaki kitalálta, hogy mégse itt, az átalakult városi áramlások által megkövetelt helyen legyenek a pénztárak, hanem innen hatszázötven méterre, egy dédapánk dédapái által e célra elgondolt teremben, ami elé akkoriban még konflissal előnyösen oda lehetett hajtani. Lakat és csipkefüggöny került hát a pénztárablakokra, az egyenesek átalakultak önmaguk hurkaivá, a sorrend nem az unalmas logikát, hanem a sokkal érdekesebb esetlegességet követi.

Az éppen fellángoló butikvilág, majd a rendszerváltás során elszabaduló kiskereskedelmi pokol persze hamar megtalálta magának az üresen álló pénztárhelyiségeket, és ami nem volt elég jó a menetjegy nevű papírfecnik eladására, az tökéletesen megfelelt a műszálas ingek és dezodorok adásvételére itt, az állandó emberáradat közelében.

A szívünk szakad meg!

És ekkortól megmutatkozott, hogy kinek is van itt igazi érdekérvényesítő képessége! Hiába, ha gazda csak papíron létezik, valójában soha egyszer be nem tette a lábát az általa üzemeltetett helyiségbe, akkor gazda valójában nincsen, nem kell tartani a főbérlőtől, kifizetjük a bérleti zsozsót és utána szabad a vásár! A vásári hangulat áttörte a hajdani pénztárak vonalát és mint Vladimir Páral zseniális utópiájában a maszittömbök, a szemétből intelligenssé összeállt, élő hulladéktömegek, végighullámoztak a létesítményen, betörtek minden zugba, sarokba, elszaporodtak, kitöltötték a réseket, és szétfeszítették még a fizikai keret lágyabb alkotóelemeit is.

Épülhetett bevásárlóközpont húsz méterre innen, átépülhetett a felszínen minden, itt, félig a föld alatt, biztonságos akolmelegben vetik egymásnak hátukat az árusok és bódéik, még talán igénytelenségi pályázatot is hirdettek maguk között. Legalábbis erre enged következtetni, hogy kifogástalan kontraszelekció látszik megvalósulni: véletlenül sem jön létre egyetlen értékelhető, esztétikailag így-úgy elfogadható építmény, pult, felirat, vitrin, asztal, kirakat sem, minden folyamat egyirányba, lefelé mutat, ami tegnap rossz volt, azt ma még rosszabb követi, holnap pedig még a ma még ismeretlen mélység is megnyílik majd.

Lehetne kubista színházi díszlet is

Nem, nem valami alvilági hatalom, nem a Rossz élteti ezt a világot, alakítja kedve szerint az álmennyezeti struktúrákat, fon újnépies motívumokat a hosszabbítók kábeleiből, ravaszul applikálva azokat a széttépett burkolatok hajdani tartói közé, lógat be, szögel oda, celluxoz hozzá, görbít el, csavaroz hozzá és ragaszt össze. Ez a hely sterilen megmutatja, hogy mit igényel az odafönt közlekedő vonatok népének nagy része. Nem, nem találják helytelennek, ami itt történik, inkább otthonosnak, hiszen végül is otthon is ez van az ól és a veteményeskert palánkja között, azt is megoldották, okosba'.

Egyetlen jogos gondolatunk lehet csak a jővőre nézve – a marmonkannányi szétlocsolt benzinen és gyufán kívül –, hogy az egész hóbelevancot le kell védeni, világörökségi címet talán nem kaphat, de nyugodtan mehet a hungarikumok közé, annak már úgyis van külön bizottsága, ilyet pedig a földrészen már biztosan sehol nem lehet találni, még a Beograd Centar pályaudvar műromjai alatt táborozó családokat is el lehetett tüntetni, pedig az is maga volt a mozdíthatatlan abszurd. Ez a párszáz négyzetméter mindent elmond arról, hogyan utaztak, éltek, ettek, ittak, vásároltak a magyarok az ezredfordulón, és mindenekelőtt: hogyan képzeltek el egy fontos közösségi közlekedési gócpontot. Nem az EU-s támogatásokból kiglancolt létesítmények első használatban eltöltött hónapja a mérvadó, hanem rejtvényünk tárgya, az önfenntartó, magát mindig újratermelő, kiirthatatlan, gombaként fejét mindig új helyen felütő, évtizedek óta viruló televény.

A London-Paddigtonok, Berlin-Hauptbahnhofok, de akár a Praha-Hlavny és Katowicze-Glówny-k is csak a mesében léteznek! Ezt a mesét pedig nálunk nem olvassák.

Sajnos a felirat megkönnyíti a megfejtést... De talán még van, aki nem élt akkor...

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!