Mostani cikkünk témája a vasútfotósok és az őket észrevevő, vagy úgymond megfigyelő emberek találkozása. Egy korábbi írásunkban már érintőlegesen foglakoztunk ezzel a kérdéssel, jó példaként felhozva a lengyeleket, akik szinte észre sem veszik a környékükön mászkáló fotósokat. Legalábbis eddig ez a tapasztalatunk. De mi a helyzet nálunk, főleg olyan vidékeken, ahová a helyieken kívül szinte senki sem téved, és mi is csak azért, mert egy ideiglenesen arra közlekedő tehervonat számára kerestünk fotóhelyet.

2013 szeptemberében vágányzár volt a 130-as vonalon, ezért a szentesi répavonatok kerülő úton, Kiskunfélegyháza érintésével közlekedtek. Akik ismerik a környéket azt mondták, szinte már nem is emlékeznek arra, mikor járt utoljára tehervonat Szentes és Kiskunfélegyháza között. Így amikor akkortájt szabadnapos voltam, még előző este felhívtam szentesi vasútfotós barátomat, a cukorrépa-vonatok számon tartóját, hátha tud arról valamit arról, hogy lesz-e aznap is ilyen vonat. Szokásához híven most is önzetlenül segített, amit ez úton is köszönök neki! Elmondta, hogy valószínűleg lesz, és rögtön hozzáfűzte percre pontosan a várható menetrendjét is. Mivel a vonat délelőtt közlekedett, és más számunkra érdekes téma nem volt a környéken, így végre nem kellett kora hajnalban útnak indulnunk, hanem csak reggel, és szép kényelmes tempóval autózhattunk Kiskunfélegyházára. Ott benéztünk a vasútállomásra, ahol láttuk már a 140-es Csörgőt és a kocsikat is, így még inkább biztosak lehettünk a dolgunkban. Elindultunk a vonal mellett fotóhelyet keresni, majdnem Szentesig jutottunk, közben végig lestük a vasút környékét. Mivel alapvetően napsütéses idő volt, ezért a vonalnak arra a szakaszára mentünk vissza, ahol a vonat várható érkezési idejében aránylag jó irányból süt a nap. Megálltunk a 451-es út és a vasút kereszteződésénél, ott leparkoltunk, és gyalog elindultunk Kettőshalom megálló irányába a vasút mellett. Rögtön az első tanya környékére érve ugatásra lettünk figyelmesek. Nemsokára a hangoskodó kutya megjelent, és elkezdett felénk rohanni.

A biztonság kedvéért felvettem néhány zúzottkövet, ha esetleg a blöki közel jönne és támadna, legyen mivel védekezni. Elég volt nekem már egyszer hasonló szituáció miatt sebészetre, majd hetekig veszettség elleni oltásra járnom, igaz akkor három kutya vett körbe a vasút mellett. Szerencsére itt konfliktusra nem került sor, de egy ilyen vad kutyát felelőtlenség nem megkötni, bárki arra tévedhet, és baja eshet. Mentünk tovább, szerencsére a kutya egy idő után megunta az ugatást. Megérkeztünk az első olyan részre, ahol a vasúti pálya aránylag hosszan belátható, és lenne hely a vonatunknak is. Nézegettük, de nem tetszett, annyira jellegtelen volt a környék. Viszont vissza sem akartunk menni a kocsihoz, mert már az is messze volt, és nem volt kedvünk megint a kutyához sem.

Ekkor odaért hozzánk a vonalbejáró, és megkérdezte, hogy mit keresünk itt. Elmondtuk neki, hogy jönni fog egy tehervonat, és azt akarjuk fotózni. Erre ő csak annyit mondott, ha a vasúti pályán megyünk, akkor vegyük fel a láthatósági mellényt. Rendben, mondtuk neki, erre továbbment. Nem jutott messzire a pályán, egyszer csak megállt, visszafordult, és bámulni kezdett minket. Ez egy idő után már idegesítő volt, úgy nézett, mintha tolvajok lennénk, pedig tényleg normális hangon elmondtuk, hogy miért vagyunk ott. Mivel a hely sem tetszett, és továbbra is bámult minket, így tovább gyalogoltunk Kettőshalom felé. A megállóhoz érve megint olyan volt a környék, hogy a vonatot nem takarta el a növényzet. Már a kocsitól is nagyon sokat jöttünk el (itthon térképen lemérve több mint 2 kilométer), ezért úgy döntöttünk, hogy itt fogunk fotózni. Környéken volt két tanya, de az előbbiekből kiindulva megpróbáltunk észrevétlenek maradni, bár elvileg senkinek egy szava nem lehet, és a kutyák sem ugathatnak jogosan, hiszen itt egy vasúti megállóhely van.

A tehervonat végül pont akkor érkezett komótos tempóval, ahogy azt előző este megmondták nekem, a fotózás tehát sikeres volt. Úgyhogy jött a következő napirendi pont: gyaloglás vissza a tőlünk jó messze parkoló kocsihoz, a vonalbejárón és a kutyán keresztül. Nem volt túl bíztató, de úgy tűnt ez elkerülhetetlen. Nem jutottunk még szinte semeddig sem, amikor a földúton két autó is közeledett felénk. Megálltak, kiszálltak belőle, és kérdezték, hogy ugyan mit keresünk erre. Mi egyből mondtunk, hogy miért vagyunk itt, miért fotózzuk a vasutat, és miért érdekes pont ez a vonat. Utána azt kérdezték, hogy jöttünk ide. Mondtuk, hogy jó messzire, az átjárónál parkol a kocsink, most oda tartunk. Meglepetésünkre egyből felajánlották, hogy elvisznek minket a kocsinkhoz. Mivel hárman voltunk, és a két kocsiban pont három szabad hely volt, így el is fértünk. Útközben mondták, hogy ők többek közt lótartással foglakoznak, és félnek, hogy valaki esetleg betörne hozzájuk, ezért bizalmatlanok, de mi a válaszainkkal átmentünk a „vizsgán”. Szóba került még a vasútfotózás is, és mondták, bizony ők sem emlékeznek rá, hogy mikor járt itt utoljára tehervonat. A kocsinkhoz visszaérve elbúcsúztak tőlünk, és további sikeres fotózást kívántak. Mi meg örültünk, hogy visszafelé megúsztunk egy viszonylag hosszú, és körülményes sétát a kocsiig, és így időt spórolva roboghattunk a következő fotótéma után, Makó felé.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!