Három „kép”, három ellátás, utasilag, vagy hogy.

Első kép: Jaffára vágyva

Gyerekkoromban – késő nyolcvanas, kora kilencvenes évek – nem voltunk soha az a nagyon nagy utazós család. Nem azért, mert nem tehettük volna meg, sokkal inkább azért, mert mindig elfoglaltuk magunkat helyben: a kertbe éppúgy helyijáratos busszal mentünk ki, mint ahogy a nagyszüleinkhez látogatóba, sőt, oda jobbára gyalog. Ahhoz, hogy strandra menjünk, nyaranta elég volt az 5-ös buszról leszállva a 8-asra fölszállni a Tölgyes csárdánál – Nyíregyháza ekképpen volt világváros, nekünk.

Szigorúan illusztratíve: mozgó utasellátó a hetvenes-nyolcvanas évekből. Nekem már csak bevásárlókocsi jutott (fotó: Fortepan)

A mi utasellátásunk

Zöldi Péter víziója – Utasellátó-szimfónia, 1. rész: Non-board szolgáltatások

Azaz, amikor vonatra szálltunk, akkor az azt jelentette, hogy messzire megyünk. A messze általában Budapestet jelentette, esetleg Miskolcot vagy a Balatont. Ilyenkor persze hazai volt a menü – nem egyszer még a vonat indulása előtt elfogyott... Étkezőkocsikra ezeken a vonatokon nem nagyon emlékszem, pedig a vonatozás egyik lényeges eleme volt az is, hogy mindegy, hol, hanyadik vagonban ültünk, elmentünk megnézni a mozdonyt – a Szilit, akkor még nem tudtam, hogy így hívják –, meg elmentünk a vonat végébe, kilesni az utolsó kocsin. Ekkor a legizgibb az volt, amikor át kellett haladni egyik kocsiból a másikba. Amikor ennek a mókának vége lett, akkor maradt a bámészkodás. Majd egyszer csak föltűnt valaki egy rozoga bevásárlókocsival. Volt azon minden, termosz, műanyag poharak, kisebb-nagyobb üvegek, szendvics, édesség. Zörgött, csörgött, ahogy próbált a szűk folyosón keresztülvergődni. Nem mondanám, hogy az árus mindent megtett azért, hogy két vagon alatt eladjon mindent, de igazából mi, a potenciális vásárlók sem törtük magunkat. Pontosabban, mi, gyerekek azért rámentünk volna pár „apróságra”, de a szüleink gyorsan egyértelművé tették, nem kell nekünk az a drága „holmi”.

Második kép: amikor úgy „krúzolsz”, hogy fogalmad sincs arról, hogy azt csinálod

Aztán jött az egyetem, ami Szegedet jelentette, meg azt, hogy többször, többfelé mászkáltunk szerte az országban. Többnyire Pest felé indultunk el – merre lehetett, kellett volna, egyébként?! Ekkortájt voltak az „étkezőkocsi-eszmélések”, de ekkor sem a zabálás volt a lényeg, pontosabban: már nem a zabálás volt a lényeg. De még csak nem is a pia: sokkal inkább az, hogy a kocsmában az ablak mellé föl lehetett ülni. Zsíros, koszos volt minden, ahogy a személykocsiban is, de ez valahogy mégis más volt. Menő volt ott ülni. Túl sokat nem törődtek velünk, de a törődésre nekünk se nagyon volt igényünk. Volt, hogy embert nem láttunk a környéken... („Hidegen” gurult volna a kocsi?)

A kocsma másik oldala. Itt jobbára csak áthaladtam

Vagányoknak gondoltuk magunkat, így utólag visszanézve kicsit olyan, mint amikor krúzolsz az „új” verdádban, lassan csorogsz az úton, szól valami béna zene, és meg vagy róla győződve, nálad nagyobb arc nincs, nem lehet a környéken. Roppant kínos...

Harmadik kép: végre ehetünk!

Összetevők – többek között –: tortabevonó, vaj, tojás, víz, liszt, margarin, kakaópor, kristálycukor. Mégis valami olyan „földöntúli, fáradt” íze volt, hogy örökké erre vágytál. Gyakorlatilag ez a gyereksör: kicsi, sz@r az íze, mégis esszük. Ahogy a sört a keserűsége és az összes többi borzalma ellenére isszuk. Szóval itt volt az csokis édesség, jellemzően összetörve, de minimum megrepedve. Kibonthatatlan zacskóban. És amikor végre megszerezted, akkor nem számított semmi. A tiéd volt. Mindegy, hogyan esett szét, mindegy, mennyire volt fura íze, ott volt, etted, sőt, tömted magadba.

Egyet nem szabad tenni: elolvasni az összetevőket. Akkor tuti nem ennénk meg...

Mostanában hol lehet venni?

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!