Szívesen felednénk Pécelt, Isaszeget. Gödöllő állomását az egykori királyi váró menti meg valamennyire, hogy aztán Aszód megint lelombozzon. És így folytatódik a jellegtelen, félreértetten modern, látszólag egy öntőformából fakadó, mégis zűrzavaros és építésükkor elavult épületek sora Miskolcig. A pályahibák, a pakisztáni faluszélek mellett még egy érv, ami miatt kellemetlen a 80-ason utazni.

Két kivétel azért akad, Füzesabony ékszerdoboza (talán az egyetlen emeletes épület a településen) és Hatvan megrendítő birodalmi pompája. Igen, ilyen egy csomóponti állomás. Kár, hogy a településtől az egykori cukorgyár jelenleg üresen álló, felfoghatatlan méretű területe választja el, az ellenkező oldali településrészről pedig a féloldalas aluljárón át nem lehet idejutni, ezért aztán Hatvant csomópontisága ellenére annyira nem érinti a vasút.

Esetleg fogja érinteni, majd, amikor az elővárosi járatok Gyöngyösig járnak már, és talán a 80-as vonal felújítása során valakinek szemet szúr, hogy kellene egy új megálló, Hatvan-felső, valahol a Nagygombos melletti vasúti átjáró táján, ahová a város kigyalogolna, ha vonatozni akar.

Ha megtaláljuk az állomást, a város felől ez a monumentális kapuzat fog elnyelni minket (a szerző felvételei)

Addig viszont gyönyörködjünk az épületben, amelynek monumentalitását aláhúzza, hogy alig van benne ember, és így jobban megfigyelhetőek a részletek is. A győri, vagy székesfehérvári nyüzsgés elvonja a figyelmet az épületről, a sok puha utas elnyeli a zajokat, a hatvani épület eme idő- és stílusbeli testvérei nem konganak olyan szépen (az ürességtől), hogy felfigyelnénk az építészeti keretre, formaadásra. Hatvan kong, hűvös és kemény, nincsen kecmec!

Általában megzokogjuk azokat az állomásépületeket, amelyeket vagy az emberi kivagyiság (Ludas), vagy a repülőbombák (Hatvan) töröltek el a föld színéről, mert az utód mindig silányabb. Nagy Béla Zoltán és Félix Vilmos építészek több mint hatvan évvel ezelőtt azonban kivételes tehetséggel ragadták meg a csomópontisághoz tartozó birodalmiság lényegét, hogy a kihunyó szocialista-realista (szocreál) építészeti tűz utolsó szikrájából még kicsiholjanak egy épületre valót.

Itt kivételesen minden részlet megmaradt, amit a szocreál alkotott, lámpától az ajtókilincsig

Ha nem félünk, hogy a fejünkre esik egy olimpiai lángot őrző hatalmas bádogserleg, egy salgótarjáni, vagy jászberényi átszállásnál szakítsunk időt a hatalmas terek bekószálására.

Az épület szimmetrikus elrendezésű, ahogy egy valamirevaló vasútállomásnál az dukál. Középen a pénztárcsarnokban még van valamelyes élet, kell is, emberek nélkül az exkavátorkeréknyi csillárok agyonnyomnák a szemlélőt, az oldalhomlokzat aszimmetrikusan elhúzott tengelyű körablaka pedig annyira impresszív, hogy talán rosszat is álmodnánk tőle. Folyamatosan próbáljuk megfejteni, milyen mélységesen félelmetes jelentést, utalást hordoz, de eddig sikertelenül.

Hogyan lehet félelmetes egy ablak? Így!

A pénztárterem oldalfalán sorakozó pénztárablakoknál a jegyvétel még érezhetően más rítus volt, mint ma egy automatából kimarkolni a cetlit, pláne okostelefonon megnyitni egy pdf-et: ez itt áldozat bemutatása egy korlátlan hatalommal bíró istenség előtt, áldozathozatal előtt csendben, feszengve kell várakozni, egyre közelebb jutva a rejtélyes nyíláshoz, amelyben valami leselkedik ránk. Hogy mi, ezt az utolsó pillanatig nem tudhatjuk meg. Ó, emberiség boldogabbik része, akik Reisezentrumok pultjaihoz szoktatok, nem tudhatjátok, milyen az a vasút, mely egyben hatóság és legfőbb hadúr is! Itt, Hatvanban talán megsejthet valamit egy-egy erre tévedő német turista.

Itt áldozhatunk az ismeretlen istenség előtt

De teremből nem ez az egy van, hiszen az épület két végén terpeszkedik két váróterem is, az északiból indul az aluljáró, meglehetősen funkcionálisan. Hogy ide eljuthassunk, a főbejárattól egy homályos, de építészeti tagozatokkal dúsan tagolt folyosón surranunk át, amelynek egy rácsos ajtaján oldalra betekintve további, már régen elfeledett, de igényesen formált terek nyílnak: kultúrváróterem, diákváróterem. Szemelvények egy már soha vissza nem térő korból.

Hatvan mindent elvisel, lehetetlen ártani neki. Egy új, sokmilliárdos állomásfelújítás kapcsán felszisszenünk, ha valahol utólag még fel kell szerelni valamit, erősen meglátszik, hogy átfúrták, kivésték, begipszelték, visszafestették. Hatvanban ezt büntetlenül meg lehet tenni, annyi hatása van, mintha egy barlangfolyosón megkapirgálnánk a kőzetet: nem számít. Ez az állomás örökéletű. Jó is lenne bevonni valahogy a személyforgalomba!

A hajdani diákváróterem előtere, rácson át fényképezve...

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!