Épület a romlás különböző stádiumaiban (a szerző fotói)

Vajon miről lehet szó? Igen, a Nyugati pályaudvarról. Nem a biztosítóberendezésről, nem a vágányhálózatról, hanem az ikonikus csarnoképületről.

Ha az lenne a kérdés, hogy a városépítés hőskorából melyik Budapest legszebb, legmeghatározóbb, legelegánsabb épülete, bizony egy egyszerű állomási felvételi épület maga mögé utasítaná az összes ismert, agyonhájpolt, századfordulós giccset. És ma szomorúan kell kijelentenünk, hogy a Nyugati pályaudvar, Budapest egyik emblémája végóráit éli. Egyéb, a közforgalom számára nem pótolhatatlanul szükséges épületet ilyen állapotban már bezárnak, kettős kordonnal kerítenek el, és kirakják a táblát: a szolgáltatás meghatározatlan ideig szünetel. A Nyugati pályaudvarnál ez a lépés eddig ismeretlen okból elmaradt, pedig a helyzet teljességgel megérett rá.

Lényeges különbséget nem lehet felfedezni a reflektorfénybe-kerülés óta lebontott és paravánnal körülkerített Balatonfőkajár állomásépülete, mondjuk a váchartyáni kibelezett, még így-úgy álló megállóépület és az ország legnagyobb forgalmú vasútállomása között. A méretekben igen, de a pusztulás foka azonos. És a sok ember, aki itt jár, amott meg nem, valamennyire eltakarja a valóságot.

Talán éppen a legnagyobbság az az ok, ami miatt rendre elkerüli a figyelem (kinek a figyelme, kinek kötelessége ezt vizsgálni, felhívni rá a figyelmet, intézkedni?) az állomást? Hiszen, ha valami legnagyobb, ha kulcspozícióban van, akkor úgyis ezren figyelnek rá, törődnek vele, ápolják ­– gondolhatja talán a felelősök mindegyike, aki napról napra a legegyszerűbb ügyekben tesz semmit annak érdekében, hogy itt ne legyen az életveszély pillanatokon belül.

Látszólag tető, valójában esőztető-berendezés

Egyszer már megélt a pályaudvar épülete egy hasonló kalandot: a hetvenes évek derekán mutatták ki, hogy a gőzmozdonyok füstje a csarnok tetőzetében olyan korróziós folyamatokat indított el, amely miatt az eredeti alkatrészek már nem voltak megmenthetők. Rövid vita után – melyben az is felmerült, hogy az egész épületet lebontják és a csarnoktetőt perontetőkkel pótolják – mégis a felújításpártiak és a műemléki szempontok győztek.

Azóta negyven év telt el, nem csak komolyabb felújítás, de gyakorlatilag mindennapi természetes állagmegóvás nélkül. Sőt, mondhatjuk, hogy a kezelés, üzemeltetés szinte szándékosan rongálta és rongálja tovább az épületet, mintha egy nyúzópadi kísérlet eredményeit kellene minél látványosabban dokumentálni. Mintha a tulajdonos önmagával versenyezne, miféle épületpusztító funkciót tud még kitalálni, miféle helyiségbérlőt tud még befogadni, aki aztán a saját elképzelése szerint alakítja, veri szét a külsőt és a belsőt. Nyugat-áruház a város legundorítóbb, izzadó parizereivel a hentespultban, a tetőszerkezet rácsostartóira aggatott, porosodó textildekoráció alatt, mindenféle öntapadós matricaszörnyűséggel teleragasztva a házat kívül és belül. Diszkó, amely gond nélkül dobta ki a körúti szárny emeleti verandájának míves kétszárnyú kapuját és épített be helyette szürkére mázolt vasajtót. Hogy aztán mindkettő megszűnjön, de a romlás, amit itt hagytak, maradjon.

A növények a tetőn keresztül is elegendő vízhez jutnak, ezért ne öntözzük!

Mire várunk? Nagyberuházásra, amelynek árnyékában majd talán megint, a következő negyven évre is biztosítani lehet a szerkezet túlélését? Uniós támogatásból épülő, meghosszabbított csarnokra? Az újra és újra jolly-jokerként elővett „közösségi térre”?

Most úgy tűnik, hogy ezek az álomfelhők akadályozzák, hogy ha kilyukad egy csapadékvíz-levezető PVC-cső a csarnok öntöttvas-oszlopai mellett, akkor azt ezerötszáz forint beszerzési, plusz karbantartói órabérből eredő ötezer forintos áron kicseréljék. Az egyenlet másik része, hogy a lyukas csövek okozta, a múlt ködébe veszve kezdődött beázások darabonként (hiszen nem egy van) és naponta körülbelül ekkora kárt okoznak az épületszerkezetben.

Vakolat mállik, párkányelem zuhan, acél rozsdásodik. Aki nem ezt figyeli, annak talán fel sem tűnt, hogy a csarnoktetőt tartó oszlopok felső harmadát hajdan ékesítő, leveleket mintázó öntöttvas oszlopfők már régen eltűntek, az őket tartó vasrudak üresen meredeznek az oszlopokból. Néhány évvel ezelőtt indult egy reménykeltő, ám azóta megszakadt akció is: a körút felőli öntöttvas-árkádok régóta hiányzó oszlopfőit visszaillesztették az oszlopokra, de aztán minden ennyiben maradt.

Ha nagy baj van, valaki azért mintha beavatkozna. A legutóbbi nagy horderejű változás 2010-ben történt: hidraulikus emelőt hozattak és a vágánycsarnok oldalfalainak felső kőpárkányára teljes hosszukban átláthatatlan műanyagszövetet feszítettek, hogy a kőelemek hullását meggátolják. Ha tekintetünket felfelé irányítjuk, azóta is jól látszik, hogy gyűlnek a lehulló párkányelemek ebben az égi zsákban. Ha majd megtelnek, üríteni kell, vigyázat!

Zsákokba bugyolált tagozatok

Ha életvédelemről van szó, van itt egyéb is: a körúti oldalszárnyak előtt faállványzatot építettek, védendő a gyalogosokat a fejükre hulló építőelemektől. Az állványzat már teljesen az utcakép részévé vált, belakták a hajléktalanok, az árusok, valószínűleg nem kell tartaniuk semmitől, az állványzat örök időkre szól, a hulló részek javítása, az építmény elbontása az irrealitás világába tartozik.

Csodákra képes az épületfizika is: a pénztárterem hajdan igényesen megépített, rézbetétekkel és berakásokkal díszített terazzo burkolatú padlója viharos tengerre emlékeztető hullámokat vet. Hogy hogyan tud négy falon belül, a betonaljzaton megépített padló ilyen mozgásokat produkálni, rejtély. A problémát mindenesetre megoldották, a viharos tengerfelszínt kordonok kerítik el a csendesebb vizektől.

Esőben is nagyszerű dolgoknak lehetünk tanúi: a csarnokban már egy kinti enyhe kis zápor is felhőszakadást okoz, amennyiben a tetőn összegyűlt víz koncentráltan, foltokban talál magának utat a tetőszerkezeten keresztül, bőségesen, vastag sugarakban áztatva a peronokat. Ez már emberemlékezet óta így van, rossz belegondolni, hogy a lentről látszólag ép deszkázat valójában hogyan korhadt már ízzé-porrá a rajta keresztül behatoló, onnan igazán kiszáradni soha nem tudó csapadékvíz miatt. Ez bizony már nem javítás, ez teljes, minden tetőelemre kiterjedő csere! Mennyivel egyszerűbb lett volna valamikor a régmúltban, az első beázás megtapasztalásakor felküldeni egy bádogost a tetőre...

Valahol itt tört el az épület

Sajnos a felüljáró oldalába épített lépcsőtoronyt és magaslati vizeldét már elbontották, pedig, aki ide felkapaszkodott, annak meghökkentő látványban lehetett része: Az csarnoképület és az oldalhajó hosszának körülbelül az északi egyharmadában el van törve, az északi, „letört” épületrész a királyi váróval és mindennel egyetemben 10–20 centiméterrel megsüllyedt a déli épületrészhez képest. A probléma nem újkeletű, kétezerben már látható volt. Ami újdonság, hogy – vélhetően ezzel összefüggésben – a királyi váró mellett aládúcolták az érkezési oldal előtetejét.

Talán ez új fejezetet is nyithat az épület történetében, még mielőtt ismét a teljes bontás rémképét vázolja fel valaki: a királyi váróba a különböző dzsemborikra érkező fejesek az autóból kiszállva eddig egy lépést sem kellett, hogy tegyenek a pályaudvar épületében, azonnal elnyelte őket is kis ékszerdoboz. Talán a bejárat mellett éktelenkedő dúcolás most végre fel fog tűnni valakinek, és megkérdezi, mivégre. Oh, semmi semmi, – hangzik majd a válasz – csupán Budapest legnagyobb forgalmú pályaudvarának végóráit láthatjuk.

Fenntartó dúcol, királyi váró egyelőre még dacol

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!