A lokomotív előtt nem volt megállás, gőzbe burkolódzó, hosszú, forró orra mindent és mindenkit letarolt, felnyársalt. Nem volt megállás magának a lokomotívnak sem, a vasúti és vasút körüli biztosító- és biztonsági berendezéseket éppen ez az alapvető önellentmondás hozta létre, behoztunk az életterünkbe egy sok-, később sok száz-, még később sok ezer tonnás, sebességéhez és tömegéhez képest gyakorlatilag vakon száguldó, iszonyú tehetetlenségű gépezetet, amelynek más közlekedési eszközökkel ellentétben minden paramétere csak nőtt, burjánzott: mérete, sebessége, tömege, és amihez képest az emberalkotta tárgyak java része csak apróság, légies, törékeny konstrukció volt csupán.

Kezdetben úgy tűnt, hogy az ember megtanult élni ezzel a gépezettel, megtanulta tisztelni a benne szunnyadó erőt. Azok a pályák, amelyeken ez a gépezet halad, életterünkben jól elkülönülnek, magas töltésen, mély bevágásban futnak, városainkban széles, csak nehezen átjárható, megközelíthető csapásokat alkotnak. Ahol ember és gép találkozhatnak, ott ezek a vasparipák erejüket visszafojtva, megszelídülten várják, hogy utasaik és egyéb terheik tereiket birtokba vegyék, nyöszörgő rugóikat hasznos árukkal terheljék, majd erre felkent kiváltságosok jelt adjanak arra, hogy erejüket végre kifejtve megmutathassák, mit tudnak.

Ahogy e gépezetek erejükben, teljesítményükben, méreteikben növekedtek, híztak, úgy vált az őt irányító, rajta dolgozó ember munkahelye egyre finomabbá, sterilebbé, törékenyebbé. A szénporos, párás, nyáron forró, télen jéghideg, huzatos, lényegében szabadtéri „konyha” berendezését még az energia előállításának és a gőz irányításának technológiája szabta meg, a szelepek, csapok, rudazatok rendszere, az ember a tűzokádó sárkány szolgálója volt, ugyanakkor ennek mélyébe eldugva védelmét is élvezte. A lokomotív kifejeződése nem az azt irányító ember volt, hanem a magát a térben előrefúró kazán, a nyers acéltömeg, amely a bejárandó pálya és az irányító ember közötti kapcsolatot a lehető legkisebbre csökkentette.

Később aztán az ember uralma alá hajtotta a lokomotívot is. Az esszencia, az erő, a gépezet visszahúzódott rejtekébe, a sárkányból simavonalú jármű, dizájntárgy lett, amelyben az úr és parancsoló az ember, aki elől foglal helyet. Komfortos irodáját néhány milliméteres acél- és üveghártya védi, kifejeződéseként annak a mélyen gyökerező hitnek, hogy a lokomotív még mindig egy távolságtartásra intő, borzadályt keltő gépezet.

Előttünk a hártya, mögöttünk kilowattok és hasznos tonnák ezrei, így vágtatunk bele a hitünk szerint uralt ismeretlenbe.

Mindeközben a dűlőutakról eltűntek a marhacsordák, amelyeket korábban a zászlóval futó ember riasztott, eltűntek a lovasszekerek is, aztán az apró, acélhéjazatú, négykerekű bogarak után a lokomotívnak új vetélytársa támadt: az úton, hallatlan módon gumikerekeken futó, gépesített áruszállító kocsi. A vetélytárs alattomos, mindenhová odafér, mozgékony, fürge, nem köti őt a biztonsági előírások és rendszerek garmadája, csapatostul lepi el útjainkat, alkalmasint szakadatlan menetoszlopként blokkolja városainkban a helyi közlekedést. Előnyt élvez, támogatást kap, szaporodásuk a vágyott gazdasági növekedés egyik kifejezője. Gyermekeink jövőjüket már nem mozdonyvezetőként, hanem ezen áruszállító kocsik vezetőállásán képzelik el. Méretük, tömegük szakadatlanul nő, a négy kerék már a múlté, csak a nyergespótkocsik vontatójának van legalább ennyi, a teljes vontatmánynak már alig megszámolható.

Ezeknek a motorizált árutovábbító eszközöknek is megvannak a saját pályáik, amelyek a vaskerekűével csak néhány ponton érintkezik. A közlekedés szervezői – érthetően – ezekbe a pontokba a technológiailag elérhető legmagasabb tudást telepítik, amellyel az e pontba érkező járműveket egymást esetleg veszélyeztető közelségükről informálni tudják. Egymást – ez túlzás. Az informálás – helyesen – egyirányú maradt. A gumikerekűek méret- és létszámnövekedése ellenére a lokomotív erődominanciája verhetetlen – és az őt irányító ember ennek a verhetetlen erőcsomagnak immár a legsebezhetőbb végében foglal helyet, szinte odakínálva magát a sorsnak.

A sors itt az valószínűséget jelenti. Látszólag elhanyagolhatóan kicsi a valószínűsége annak, hogy a közlekedési pályáinkat uraló, tetszés szerinti időpontban mozgásba lendülő, előre nem meghatározható sebességű, véletlenszerű vonalvezetésű pályán mozgó pontok közül kettő azonos időben, azonos pozícióba érkezzen. Ha ilyen helyzetet mesterségesen szeretnénk előállítani, a végtelenségig kellene kísérletezni. Az esélyt tovább csökkenti – gondolhatnánk – az a kiélezett figyelem, amellyel a gyengébb fél ezt a számára csak vesztes összecsapást kínáló helyszínt megközelíti. A csökkentett esélyt tovább aprózza a résztvevők térbeli kiterjedésének óriási egyenlőtlensége: az erődominanciát képviselő vasúti szerelvény többszáz méter hosszú, a sérülékeny fél rövid, kiterjedése a vizsgált viszonylatrendszerben majdnem a nullához közelít, eltalálni lehetetlen.

Tegnap az élet azt mutatta meg, hogy a valószínűségszámítás ismét csődöt mondott. A rendelkezésre álló, véges számú tárgyakból két tárgy indult el hajnalban saját pályáján, egy végtelenül nagy és egy – sok kereke ellenére – végtelenül kicsinek tekinthető. A nyúli vasúti átjáróban az erődominanciával rendelkező nagyobb tömeg első, kitüntetett, az ember munkahelyéül szolgáló pontja minden valószínűtlenség ellenére pontosan metszette a kisebb, törékenyebb jármű súlypontjának pályáját. Utóbbi irányítója már túlhaladt a kritikus ponton, ezért életben maradt. Előbbi kétfős személyzetének életét a hártyaszerű burok csak részben tudta megóvni.

Az okokat a remélhetőleg szakszerű vizsgálat fel fogja tárni. Mi itt egy nézőpontot említhetünk meg, amelyre a vizsgálat nagy valószínűséggel nem fog kitérni: az ember elszakadt a fizikai valóságtól. Élettapasztalatának java részét képernyő előtt szerzi, másik jelentős részében nagy sebességgel haladva, üveg mögül, mintegy hozzávetőlegesen éli meg benyomásait a világról, érzékei eltompulnak. Nem tudja már, mi a nyers erő, nem tud felmérni, értékelni, kiveszett belőle a mindenáron való túlélés ösztöne. A szélvédő mögött látszólag védettség van, az üveg egy képernyő, a külvilág viszonylagos, a baljós ingerek tompábbak, mintha mindent meg lehetne úszni. Ez a jövő közlekedését kőkeményen fenyegető veszély.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!