Egy Malévos egyszemélyes intézmény, akit mindenki szeretett és tisztelt – meghalt Tóth Béla, az én repimádó generációm egyik legjelesebb tagja, a légifotózás elismert nagymestere, akinek a repülőgép, és az ember, aki repült vele, egyaránt fontos téma volt.

(fotók: facebook, Tóth Béla)

A kettő nem ugyanaz, és profi barátaim nyilván megerősítenek ebben, nem könnyű hangulatos, jó képeket készíteni arról sem, hogy egy pilótát virággal fogadnak a lépcső alján – netán mert kapitánnyá avatták, vagy mert akkor teljesítette utolsó, nyugdíj előtti kapitányi útját. És persze bőven vannak protokollesemények is, amelyeket egy légitársasági fotós kötelező módon és legjobb tudása szerint meg kell, hogy örökítsen.

De Béla, aki egyébként valaha radartechnikusként kezdte Ferihegyen, első, Malévon is kívülre nyúló sikereit igazi légifotósként aratta, például amikor a Malév egyik Tu-134-esének ablakából lőtt néhány gyönyörűt az alkonyati fényben fürdő, hetven–száz méter távolságban repülő 154-esről.

Vagy amikor a Corvina megjelentette főképp helikopteres felszállások alkalmával készített albumát, amelyből mindenki rádöbbenhetett, milyen szép Budapest felülről is – és hogy milyen más.

Kevés igazi példája van annak, hogy a jó emberi kapcsolatok mennyire segítik valakinek a munkáját, sikereit: Tóth Béla megbeszélhette a helikopter-pilótával, hogyan repüljön a legjobb beállításokért, de a 767-es kapitányával is, hol emelkedne majd el legelőnyösebben a gép.

Nem egyszer volt szerencsém vele repülni különféle, nem hétköznapi utakon is, például többször is a Ferihegy–Ferihegy útvonalon, kapitányjelöltek vizsgarepülésén Tu-154-essel, Il-18-as búcsúrepülésén, vagy akár egy jérce- vagy birkatúrán valahová Algériába, esetleg egy pazar Jak-40-es kalibráláson. Azt hiszem, nem az idő szépíti a dolgot: az ő habitusa a (csak mikrofonnal felfegyverzett rádiós) kolléga iránt is baráti volt, segítő és derűs, ellentétben a mai lökdösődős, szinte verekedős stílushoz, mély tiszteletem a kivételeknek.

Új értelmet adott a csoportképeknek is, önkioldóval tette le a gépét a már szinte szokásos, lepróbált helyre, a hajtóműkonzolra vagy a radar fölé, és a megfelelő optikával rajta lehetett a fotón mindenki, mondjuk egy cargojárat részesei közül, a repülőszemélyzet mellett a potyautasok is.

Ma már nincs Il-18-asunk és Tu-154-esünk, Malévünk sincs, mindezek hiánya személyesen fájdalmas lehet, történeti tényként sokan vitatkoznak minderről, de az biztosan nagy űrt hagy, hogy most már nincs Tóth Bélánk sem. Nagy szíve volt, az adta fel, jellemző, hogy utolsó Facebook-sorozatában is szerepelnek az elesettek, otthontalanok portréi. A régi képeket nézegetve persze felidézhetjük a kamera mögötti, többnyire mosolygós arcot, a bőrdzsekis–nyakkendős eleganciát. Közhely, hogy az általa készített remek fotók életben tartják az emlékét, de egy korszakét is, nagyjából a hetvenes évektől a kétezer-tízes évekig, amikor a hazai repülővilág is elegánsabb és derűsebb volt.

* *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!