Végtelenek tűnő negyedórák óta rajzottunk már a szürkés-zöldes vízen. Kora hajnalban gyülekeztünk a kikötőben, de fél hatkor még úgy tűnt, semmi értelme kihajózni, hiába volt a K&H Bank Matáv már csak húsz tengeri mérföldnyire a parttól, a rettenetes ködben esélyünk sem lett volna összefutni vele a nyílt óceánon. Hétre végre oszlott a köd, emelkedett a pulzus, lehetett indulni – magam a Jeannot-on préseltem magam a korláthoz, de úgy, hogy minél közelebb legyek Philippe-hez, aki a radaron cserkészte az apró zöld pontot, a hatvan láb hosszú vitorlást. A kisebb-nagyobb, a lusta, olajos hullámokon a partól rohanva távolodó motorosok fedélzetén legalább száz magyar próbálta átlátni a ködöt, eleinte reménytelenül. Aztán váratlanul kettényílt a ködfal, és abban a pillanatban megpillantottuk, amire vártunk: a nyugodt tempóban sikló vitorlást, fedélzetén az első, a Földet megállás nélkül,  három kontinenst legdélebbről, külső segítség igénybevétele nélkül megkerülő hajóssal, Fa Nándorral. Mellésiklottunk, mire Fa odakiáltotta: „Szevasztok, nagyon jó itthon!”

Friss szélben a Spirit of Hungary (fotó: hajozas.hu)

A K&H Bank Matáv kilenc után néhány perccel haladt át a kikötő bejárata előtt egy mérföldnyire húzódó célvonalon, mindenünnen petárdák, jelzőpisztolyok durrogása hallatszott, többezres tömeg ovációzott, a magyarok büszkén énekelték a Himnuszt. A kissé viharvert vitorlás fedélzetére először Mike Plant felesége lépett fel – megölelték egymást Nándorral. Az amerikai szkipper Plant Fa egyik legjobb barátjaként, a Vendée Globe rajtjára igyekezve borult fel hajójával és veszett az óceánba... A magyar hajós ezután apró gyermekét kapta ölbe. „Nem ismer meg” – mosolygott a kicsi gyanakvó arcát látva.

Viszonylag barátságos időben rajtolt el az aktuális Vendée Globe (fotó: Vincent Curutchet/Vendée Globe)

Ezerkilenszázkilencvenhárom március harmincadikát írtuk. Les Sables d’Olonne, a Vendée Globe kikötője, rajtja és célja ekkor már másodszor fogadta a hazatérő szkippereket. A XIX. század végén rangos, atlanti-parti üdülőhellyé vergődött kisváros vallhatja magáénak Európa „legszőkébb” fövenyét. Apály idején a plázs ötven-száz méter széles, a múlt századfordulón szamárversenyeket tartottak itt, a korabeli prospektusok pedig felhívták a vendégek figyelmét a párizsi telefonkapcsolatra, és a (1925-ben megszüntetett) villamosra. A versenyközpontban az ötödikként, egyben legjobb külföldi vitorlázóként célba érő Fa rövid monológja közben megjegyezte, „nem kell tengerparti országban élni ahhoz, hogy az ember a tengert szeresse. Egyébként is, az óceán mindenkié – és valaha nekünk, magyaroknak is volt tengerünk...”

Les Sables d’Olonne egyszer volt villamosa

A dagályhullámokat felfogó mellvéd oltalmában a part teljes hosszában megszámlálhatatlanul sorakozó éttermek és vendéglők közül Fa megérkezésének estéjén a La Tamarinbe ültünk be néhány palack Bourgueil társaságában a hajóst köszönteni és ünnepelni. Akkoriban még nem volt élő, műholdas bejelentkezés a déli szélesség ötvenvalahanyadik fokán fekvő, Új-Zélandhoz tartozó Campbell-sziget magasságából, nem létezett naponta frissülő Facebook-profil – némán, majd feloldódva ittuk Fa minden szavát. Elmesélte, Plant és Nigel Burgess halálhírére (az üzletember és hajózási szakértő, Szaddám Husszeinnek yachtot eladó, Donald Trumpot is az ügyfelei között tudó Burgess tetemét néhány nappal a rajt után találták meg a Vizcayai-öbölben, hajója bevont vitorlákkal, kétcsomós sebességgel távolodott a tragédia színhelyétől...) istenéhez fohászkodott, hogy valaha ismét láthassa szeretteit, törött boommal vitorlázott odalent, a Déli-óceánon, ahol a víz hőmérséklete mínusz kettő és plusz tíz fok között váltakozik, és ahol a Föld leghevesebb és legkitartóbb szelei fújnak, harmadszor kerülte meg a Horn-fokot, Diego Ramíreznél legalább 150 kilométeres orkánban kötözte le a vitorlákat, miközben a megdőlt K&H Matáv árbocának csúcsa a hullámokba fúródott. A nyugodtabb pillanatokban Plutarkhoszt tanulmányozta (Plutarkhosz hitt abban, hogy a görög és római történelem hősei rettenetes vétkeikkel és óriási erényeikkel az emberi természet határainak felismerésére tanítanak), Deák Ferencről és a kiegyezésről olvasott, és egyre csak azt hajtogatta magában, csak előre, nincs visszaút.

Az elsőtől az utolsóig

Fa Nándor folyamatosan lép előre, és halad egyre kedvezőbb pozícióban: jelenleg a kilencedik, és már túl van a táv felén. Hamarosan még előkelőbb helyen hajózhat, mivel a hetedik francia Paul Meilhat hajóján (SMA) meghibásodott a tőkesúlybillentő hidraulika, amit valószínűleg csak külső segítséggel lehet megjavítani, így pedig versenyen kívül mehet majd tovább. Utolsó napi tempója alapján Fa a harmadik, hiszen átlagos sebessége 14,4 csomó (26,7 kilométer) volt.

A Vendée Globe 2016/17 élen álló hatvanlábasa a Banque Populaire VIII – szkippere, Armel le Cléac’h 47 nap és 32 perc alatt érte el a Horn-fokot, ezzel rekordot döntött. Az eddigi csúcstartónak, a 2013-ban győztes François Gabart-nak ugyanez 52 nap, hat óra és 18 perc alatt sikerült. Élhetünk a feltételezéssel, hogy le Cléac’h két és fél, három hét múlva befuthat Les Sables d’Olonne-ba. Ha ez sikerül, meg kell emésztenünk a tényt, miszerint hetvennél is kevesebb nap elegendő a Vendée Globe teljesítéséhez… A második helyen, hétszáz és még valahány mérföld hátránnyal a brit Alex Thomson (Hugo Boss) halad, órák kérdése, és eléri a Horn-fokot, ahonnan az út már hazafelé vezet. Thomson (hajója) egyébként kétszer is jól kifogta a szelet: nem sokkal a november elejei rajtot követően a 24 órás átlaga elérte 22,3 csomót (41,3 kilométer), illetve egyetlen nap leforgása alatt 991,4 kilométert hagyott maga mögött.

A mezőny végén, a 19., illetve a 20. pozícióban Romain Attanasio (Famille Mary – Etamine de Lys) és Sébastien Destremau (TechnoFirst – faceOcean) dacol az elemekkel, ők még nem érték el az ausztráliai Leeuwin-fokot.

 

Különös teremtmények a szólóvitorlázók. És nem csak azért, mert (több) évtizedes vitorlázás, lélekedzés, a hajó saját kezű tökéletesítése, komfortosítása kell ahhoz, hogy a célba vergődés esélyével vágjanak neki egy-egy nagyobb, óceáni versenynek. Mert minden, olykor több hónapig tartó magányos út spirituális út is egyben, miközben a szkipperek különleges ok-okozati rendszerben léteznek, sokuk szoros kapcsolatba kerül az egyetemes rendezőelvvel, amely azután áthathatja életüket egy mélyebb harmóniával, amiből persze rendre kizökkenti őket a repetitív hullámzás okozta apátia, a hatvanas szélességi körök viharainak purgatóriuma.

Jacques Vapillon felvétele az 1989/90-es VG-győztes Titouan Lamazou hajójáról, az Écureuil d'Aquitaine II-ről készült

A sajátos lelkivilág jó példája a francia Bernard Moitessier, aki 1968 augusztusában vágott neki az első, kikötés nélküli óceáni szólóvitorlás versenynek, a Golden Globe-nak. Bár jó esélye volt arra, hogy jóval előtte elrajtoló Robin Knox-Johnstont a Horn-fok után beérje, és nyerjen, az Atlanti-óceánra kiérve nem északnak fordította vitorlását, a Joshuát (Joshua Slocum, a Földet először szólóban megkerülő hajós keresztneve után, igaz, Slocum a XIX. század végén, három évnél is hosszabb földkörzése során több mint harmincszor kötött ki), hanem továbbment keletnek, és meg sem állt Tahitiig. Így Knox-Johnston személyében tiszteljük az első Globe-győztest, míg a civilizációtól magát távol tartó Moitessier tettét a következő, Angliába küldött üzenet magyarázza a leghűebben: „parce que je suis heureux en mer et peut-être pour sauver mon ame", azaz „mert én a tengeren vagyok boldog, talán ez menti meg a lelkemet”. Persze, ne feledjük, Moitessier közben felállította a megállás nélküli szólóvitorlázás útvonalcsúcsát is: tíz hónap leforgása alatt 37 ezer 455 tengeri mérföldet (69 ezer 367 kilométert) haladt!

Bernard Moitessier hosszú útja

Külön nehézségi tétel a konstans leküzdendők között a személyi sérülés, vagy a fedélzeti élelmiszerkészlet megcsappanása. Azon a bizonyos 1992/93-as Vendée Globe-on Bertrand de Broc valahol a Kerguélen-szigetek közelében a rettenetes hullámzásban gyakorlatilag leharapta a nyelvét. De visszavarrta. Helyi érzéstelenítéssel, rádión érkező orvosi útmutatás alapján. Philippe Poupon hazaútja az Atlanti-óceánon maga volt a pokol, a Fleury Michon a végére teljesen kifulladt, szakadt vitorlákkal, lékkel az oldalán, kegyelemért könyörögve siklott a Les Sables d’Olonne-i révbe – Pouponhoz hasonlóan tört meg lélekben Jose-Luis de Ugarte, a baszk élelme odaveszett, úgy élte túl a kalandot (kalandot?), hogy reggelente összeszedegette az Euskadi fedélzetén landolt repülőhalakat – utóbb bevallotta, kicsit túldramatizálta a helyzetet, némi tartalékja mindig akadt, de hangulata a padlón volt. Ugarte akkor egyébként 64 évesen teljesítette a versenyt, éppen annyi idősen, mint amennyi most Fa Nándor… A legdöbbenetesebb fejleményeket ráadásul nem is ez, hanem az 1996/97-es kiírás hozta – ez volt Fa Nándor második nekiveselkedése a Vendée Globe-on. De erről majd legközelebb.

A Spray, amivel Joshua Slocum 1895. április 24.–1898. június 27. között hajózta körül a földgolyóbist

A magányos, az óceánon hányódó szkipperek közül ki-ki a maga módján ünnepli a karácsonyt. Kibontják az otthonról hozott csomagot. Van, aki libamájpástétommal, vaddisznósülttel, pezsgővel, vörösborral adja meg a módját a vacsorának (mit bosszankodhatott annak idején Marc Thiercellin, amikor kiderült, nincs dugóhúzója, és a közelben sem volt senki, akitől kölcsönkérhetett volna egyet), mások viszont nem ünnepelnek különösebben: „ez különben is családi esemény, a családomat meg nem hozhattam magammal” – mondta 1996-ban Herve Laurent. Raphaël Dinelli meg az életének örült, hajója elsüllyedt, Pete Goss (aki később verseny közben tűnt el, vitorlását hetekkel később, Chile partjainál találták meg) mentette ki.

December 15-én készült a felvételt. A Spirit of Hungary spártai egyszerűségű konyhájának „falán” a felirat valószínűleg Fa párjától származik…

Tessék megnézni a Facebook-oldalát – bár a magyar hajós egyedül van a Spirit of Hungaryn, de mégsem. Rengetegen szorítanak érte, küldik sorra a jókívánságokat, a jéghegyzóna határán lavírozó Fa Nándornak, aki életének ötödik karácsonyát tölti vízen, és ez már bevallottan egy kicsit sok neki... De felhívta családját telefonon, és hosszan beszélt velük – egy része ott volt velük, Magyarországon.

Balról jobbra, nyugatról keletre az Antarktisz körül

Az előrejelzések szerint karácsonykor, egészen 27-éig „széltaktikailag” nehéz napok várnak Fára, de aztán talán jön egy újabb vonat, amivel majd jobban lehet haladni. Addig pedig türelem, meló, és csak előre, előre és előre.
À la vie, à la mer.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!