Fiumei kikötőben...

A védett Kvarner-öbölben az első nyomot a rómaiak hagyták, de elképzelhető, hogy már előttük is használták hajós- és halásznépek a későbbi Fiume területét. Magyar fennhatóság alá a város és környéke 1102-ben, Könyves Kálmán király uralkodásának idején került, Tengerfehérvár (Biograd na Moru, Dalmácia) elfoglalásával. III. Károly magyar király (1711–1740 között uralkodott) kiváltságokat adott Fiume városának, megteremtve ezzel – és a francia kereskedelmi jog átvételével – a későbbi fejlődés lehetőségét, 1719-től a város szabad kikötői státuszt élvezett. Ausztria már ekkor Triesztet tekintette a fő adriai kikötőnek, Fiumét Mária Terézia 1779-ben csatolta a magyar korona fennhatósága alá. A napóleoni háborúk ismét változást hoztak: a francia császár által létrehozott Illíria tartomány része lett a tengerpart, Ljubljana központtal.

Fiume életét a XIX. század elejétől az ideiglenesség határozta meg. Napóleon bukása után is maradt a császár által kialakított tartományi berendezkedés – egészen 1822-ig. Az 1848-as forradalom után ugyan itt is megszervezték a nemzetőrséget, de Jellasics hamar elfoglalta a várost. Az abszolutizmus korában az osztrák közigazgatás szerint szervezték meg a város irányítását, az 1868-as magyar–horvát kiegyezés után a provizóriumnak nevezett korszak következett.

Érdekes, joghézagokkal teli időszak volt ez. A nemzetiségeit tekintve sokszínű, de olasz–horvát többségű város (magyar lakos 1880-ban mindössze két, 1910-re is csak tizenhárom százaléknyi volt) hivatalosan a magyar korona alá, azaz Horvátország területi-irányítási rendszerén kívülre esett, a kultúrában, gazdaságban meghatározó szerepet játszó olaszok a nemzetállamhoz csatlakozás vágyát táplálták magukban.

Mindezen politikai káosz ellenére Fiume a dualizmus idején Európa tizedik legnagyobb kikötője volt, fejlődését nagymértékben meghatározta a Szuezi-csatorna 1869-es átadása, ezzel a kereskedelmi utak rövidülése. A vasút 1873-ban érte el a kikötővárost, amelynek forgalma az 1867-es 11,6 millió koronáról 1880-ra több mint százmillióra, 1914-re ötszázmillióra emelkedett – évi kétmillió tonna forgalom mellett (mai teljesítménye kilencmillió tonnára rúg).

A fejlődés főként az 1870-ben megalakult Magyar Királyi Tengerészeti Hatóságnak és Baross Gábor miniszterségének köszönhető. Az Ausztria által preferált Trieszttel szemben (miután az Osztrák-Magyar Lloyd Társaság kizárólag osztrák relációjúvá vált) a magyar vezetés Fiumét tekintette elsődleges tengeri kikötőnek. Az elsőként, 1879-ben megalakult Adria Társaságot több hajózási vállalat követte, az első világháború előtti években 17 magyar cég összesen 549 hajója horgonyzott itt. A magyar kivitel 17, a behozatal 9 százaléka Fiumén keresztül áramlott. Ez okozta a magyar népesség arányainak változását is: az ipari munkásság, a kereskedők és biztosítótársaságok növelték a magyarajkúak létszámát. A Ganz-Danubius hajógyárán kívül a haditengerészetet kiszolgáló torpedógyár is üzemelt itt, a magyar tengerészet (Etelka nevű) tankerével kiszolgált olajfinomítója és az ország egyetlen rizshántolója mellett.

Fiume ezzel együtt sem vált magyar várossá, az olasz és a horvát önállósodási törekvések folyamatosak voltak. A Bánffy-kormány 1899-es bukása után az új miniszterelnök, Széll Kálmán lazított a gyeplőn, a közigazgatásban, a bíráskodásban a város több önállóságot kapott. Az olasz kulturális jelenlét – az 1872–1896 között a polgármesteri tisztet betöltő Giovanni da Ciottának is köszönhetően – mindig domináns volt, a trianoni békeszerződés is Olaszországhoz csatolta – 1920–24 között Fiumei Szabadállam néven önállóságot élvezett.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Utazzon velünk!

Az Erdélybe induló Történelmi Székely Gyors zarándokvonatra és az első világháborús olasz front déli szakaszát felkereső Isonzó Expressz emlékvonatra jelentkezzen a MÁV Nosztalgia Kft.-nél!