Irina Kozunova már régen nem számolja a kilométereket. Csak nevet, ha valaki erről kérdezi. Az elegáns, szürke kosztümbe bújtatott vékony hölgy szerint nem a távolság a lényeg, hanem a vonaton eltöltött órák, napok. Irina vonatkisérő az orosz vasutaknál. Fehér kesztyű, csákó a fejen, a haj alatta kontyban eldugva.

Mindemellett Irina nem panaszkodhat a kilométerekre sem, járt már a Moszkvától kilencezer kilométerre lévő Vlagyivosztokban és az ötezer kilométerre lévő Bajkál-tónál is. Munkás-hétköznapjait azonban a Moszkva és Helsinki közötti 1100 kilométeren ingázza le mostanában.

Munkáját a ledolgozott órák szerint fizetik, havonta egy bizonyos időkontingenst kell ledolgoznia, átlagosan 153 órát. Vlagyivosztokig majdnem hét napos a vonatút Moszkvából, a Bajkál-tóig három nap. Helsinki tizenhárom és fél óra csak.

Irina vonatkísérő az orosz vasútnál (képek forrása: spon.de, a képre kattintva galéria nyílik)

Irina brigádjában huszonhárman dolgoznak, férfiak és nők vegyesen. A Helsinkibe közlekedő Lev Tolsztoj nevű vonaton teljesítenek szolgálatot főleg, figyelik az utasok igényeit, törődnek a vonattal, amely az orosz vasút egyik büszkesége. A hálókabinok négyszemélyesek, mindegyik ágy elsőosztályú kárpittal ellátva. Az orosz vasúti kocsikról alkotott korábbi elképzelésekhez ezeknek a kocsiknak nincsen közük: eltűntek a plackartnij priccsei és az utasok sem a maguk által hozott élelmen élnek, hanem alkalmanként átfáradnak az étkezőkocsiba. Eltűnt a sültcsirke és a főtt tojás, no meg a vodkás üvegek illata. Mindez természetesen pénz kérdése, északon, Murmanszk táján még mindig találkozik Irina a halszaggal: az úticsomagokból kikandikálnak a rövidesen elfogyasztandó víziélőlényel uszonyai.

A világbajnokság alatt Irinát és brigádját a Moszkva és Szentpétervár között ingázó szurkolói vonatokra osztották be. Ezek ingyenesek voltak azoknak az utasoknak, akik a megfelelő – stadion-belépőjegygel együtt kiadott – igazolást fel tudták mutatni. Két meccs között éjszakai utazás, felfokozott hangulatban, az emeletes hálókocsikban.

Irinában feltűnő, hogy majdnem mindig mosolyog, türelmesen meghallgatja a másikat, röviden, határozottam, de udvariasan válaszol, ami az orosz vonatokon még mindig nem tartozik a mindennapokhoz. Akkor is, ha argentinokkal, vagy brazilokkal van dolga, akik igazán ösztönös emberek, hangosak, ami a szívükön, az a szájukon. Törzshelyük az étkezőkocsi, ami végig nyitva van, végigdumálják az egész éjszakát, közben sört isznak. Ilyenkor megengedhetik maguknak, hogy igazán népviseletben legyenek, lógnak rajtuk a zászlók, a mexikóiak szombrérót viselnek.

Most már Irinának is van egy szombrérója, az egyik mexikói utas felejtette a vonaton, érthetetlen, jó nagy darab, hogyan lehet ilyesmit ottfelejteni? Az útlevelek, személyes, kisméretű dolgok más tészta... Viszont ajándékot Irina sohasem kapott az utasoktól.

Irina azt is megfigyelte, hogy a kínaiak mindig törülközővel terítik le a párnát, jóllehet azokon mindig frissen mosott huzat van. Egyébként az utasok előszeretettel lopkodják a textilneműt, Irinának nyitva kell tartania a szemét, többször kellet már udvariasan beavatkoznia. Különösen a szurkolóknál dívik ez a szokás, a kocsiknak e berendezési tárgyait rendszeresen szuvenírnak nézik a focirajongók.

Tizenöt év telt el azóta, hogy Irina belépett az orosz vasút munkavállalói közé. Eredeti képzettsége logopédus, egyszer, még huszonegy évesen, nyári kisegítőszolgálaton volt a vasútnál és ottragadt. Tetszett neki, hogy állandóan kommunikálnia kell. A vonat mozgása, hangjai nem zavarják, a repülést nem szereti, fél a nagy magasságoktól. Inkább a földön, sőt, a síneken! Az sem baj, ha alig van otthon, egy héten csak egy napot. Ez három teljes fordulót jelent az orosz és a finn főváros között. Korábban, amíg a kislánya kisebb volt, természetesen akadtak gondok, feszített időszakok, amikor alig tudott elindulni otthonról. Most már tizenhárom éves, megtanulta az édesapjával együtt az önellátást, a nagymamának alig kell besegítenie.

A sok utazás után természetes, hogy Irina a szabadságot otthon tölti. Kizárólag. Nem tud betelni a saját házzal, a saját kerttel. Minden áll, nem mozog, reggel ugyanott van, ahol este is volt.

A nyitott és mosolygós Irina az eltelt tizenöt év alatt szépen haladt felfelé a vasúti szamárlétrán. Az iskolában kezdett el angolul tanulni, amit aztán továbbképzéseken tökéletesített. Mára már olyan jól megy neki, hogy kifejezetten a külföldi utasokat bízzák a gondjaira. Most válaszúthoz érkezett: rá akarják bízni a teljes brigád irányítását, főnöke, Alexander Pusztority így akarja kifejezni elégedettségét. De Irina egyelőre visszautasítja a posztot: azt mondja, ez túl sok felelősség lenne neki. Elég az, amit eddig elért, nem kell több.

(A cikk a Der Spiegelben megjelent riport alapján készült)

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!