675 napos űrbéli tartózkodás után hajtott végre sima leszállást az elmúlt évtizedek talán legkülönlegesebb űreszköze, az X-37B mini űrrepülőgép, az amerikai légierő, a Boeing és a NASA közös vállalkozásának egyelőre ismeretlen célokra fejlesztett konstrukciója.

A start 2012 decemberében a floridai űrközpontból egy háromlépcsős Atlas-5 hordozórakéta segítségével, a leszállás pedig autonóm üzemmódban zajlott, vagyis a gép saját rendszerei hajtották végre a földkörüli pályáról való visszatérést a föld légkörébe, majd a leszállás siklásban a kaliforniai Vandenberg légibázison.

Hogy a két időpont között mit csinált a gép a mintegy 350 kilométer magas földkörüli pályán, nos, ez az, amit csak a beavatottak szűk köre tud. A külvilág pedig rengeteg mindent feltételez. A szokásos hivatalos szövegek, amelyeket a nyilvánosságnak szánnak, úgy hangzanak, „új eszközök és rendszerek kipróbálása”, illetve olyan űrben végzett kísérletek, amelyeknek eredményeit a földön vizsgálhatják tovább. Szakértők arra hívják fel a figyelmet, a mini-űrrepülőgép sokkal simábban tudna – maximum 1,5 g-s túlterheléssel – különféle berendezéseket és kísérleti anyagokat visszahozni a Földre, mondjuk akár az űrállomásról, mint a Dragon- vagy a Cygnus féle kapszula-űrhajók, amelyek meredekebb pályán lépnek az atmoszférába, majd ejtőernyővel „pottyannak” tengerre vagy százazföldre.

Kétségtelen, az X-37-esnek a Shuttle kerámia-lapjaihoz képest láthatóan másfajta hővédő rendszere van, ennek kipróbálása valóban fontos feladat lehet, és az sem mindegy, egy ilyen hővédő rendszer mennyire marad megfelelő állapotban, két, az űrben, tehát extrém körülmények között eltöltött év után. Ugyancsak tényleg fontos lehet az autonóm rendszerek kipróbálása.

Ehhez képest vadabbnál vadabb feltételezések keringenek a gépecske állítólagos eltitkolt funkcióiról, és ezek közül a legszelídebb még a kémkedés, amelynek az mond némiképp ellen, hogy a gép pályája például ez alatt a két év alatt a kívülálló műholdmegfigyelők szerint nem érintette Oroszországot. Igaz, ha tényleg információgyűjtés volt a cél, akkor a gépecske keringései során láthatta a Közel-Keletet, Afganisztánt, Afrika jelentős részét és Latin-Amerikát is.

Egyesek viszont arról beszélnek, a kisméretű űrrepülőgép akár (nyilván ugyancsak kisméretű) nukleáris pusztító eszközök bevetésére képes, ha erre netán szükség lenne. Ugyancsak elterjedt verzió, hogy a szerkezet más műholdak befogására szolgál, ennek a teóriának durvább változata, hogy valójában más holdak – más nemzetek műholdjai – semlegesítése lenne a feladata. Igaz, legalábbis más holdak befogásához az X-37B kicsinek tűnik, egy idegen mesterséges égitest szenzorainak megvakításához persze nem kell túl nagy tömegű felszerelés.

Az biztos, hogy a Vandenberg parancsnoka közleményének az a része minden bizonnyal helytálló, hogy a program munkatársai roppant büszkék a leszállás sikerére. Jogosan: az aprócska gép (8,8 méter hosszú, 2,9 méter magas) ugyancsak aprócska szárnyaival (fesztávolság mindössze 4,6 méter) a korábbi landolásokhoz hasonlóan igen nagy sebességgel kell, hogy közelítse a pályát, de néhány méter magasan szépen megtört az erős merülés és a földet érés megint tökéletes volt, mindezt leginkább a küszöb felőli felvétel érzékelteti, amelyen az is látszik, hogy a kigurulás utolsó fázisában hogyan korrigálja a gép a középvonaltól való eltérést.

Ugyancsak a siker része, hogy ez volt ennek az X-37B-nek a második útja, vagyis igazolták, hogy az űreszköz valóban többször felhasználható. Korábban egy másik példány tartotta az időtartam-csúcsot, 225 napos repüléssel.

Lehetséges, hogy a rejtélyek megoldása igazából nem is az X-37B, hanem a 65 százalékkal nagyobbra tervezett következő típus, az X-37C lenne, amelynek megépítésére a mostani partnerek már megkötötték a szerződést, és amely viszont már hétfőnyi személyzetet is hordozhat az űrbe, illetve a B-nél jóval nagyobb tömegű hasznos terhet vihet és hozhat vissza.

Tehát megfelelően érett formájában a gép alkalmas lenne a Nemzetközi Űrállomás kiszolgálására is. Vagy netán egy olyan űrlaboratóriuméra, amely az ISS után, és az oroszok közreműködése nélkül tartaná fenn az ember folyamatos jelenlétét a földkörüli térségben.

Az X-37C terve talán magyarázat egy másik, nemrég hozott fontos döntésre is: vajon kereshető-e összefüggés a Boeing–légierő–NASA által zajló kísérletek, a lehetséges továbbfejlesztés illetve az ISS kiszolgálását végző jövendő űreszköz pályázata között, amelynek eredményeként a SpaceX Dragonját és a Boeing ugyancsak kapszula-rendszerű CST-100 űrhajóját fogadták el, elutasította viszont a NASA a harmadik tenderezőt, a Sierra Nevada Shuttle-höz hasonlóan működő, de jóval kisebb lifting-body siklórepülőgépét?

Hiszen, ha már létezik az X-37-es, és létezik a megbízatás a hétszemélyes X-37C-re, akkor a NASA-nak valóban nincs szüksége még egy, rakétával induló és siklásban visszatérő üreszközre. E képlet szerint a gyors és viszonylag olcsó megoldást az ISS személyzetcseréjére a hagyományos űrhajók biztosítják, de több évtizedes távlatban az új, nagy (bár a Shuttle-nál továbbra is jóval kisebb) X-37C lenne a többször felhasználható, embereket a földkörüli pályára juttató és onnan visszahozó standard űreszköz.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!