A világ egyik legforgalmasabb, egyben legkritikusabb tengerhajózási útvonalán huszonöt éve, 1988. július 3-án a következett be az aviatika és a tengerészet történelmének egyik legtragikusabb, legfurcsább incidense. Egy a Hormuzi szorosban tevékenykedő amerikai hadihajó lelőtt egy iráni utasszállítót, az A300-ason lévő 290 főnyi utas és személyzet egyike sem élte túl a robbanást, majd a becsapódást.

A történet előzményeihez hozzátartozik, hogy az Irak és Irán közötti háború több mint kellemetlen melléktermékeként a Kuvait, Szaúd-Arábia, Katar, Abu-Dzabi, Dubaj és más fontos Öböl-menti országok és kikötők elérhetősége, illetve az onnan való óceáni átkelés is veszélybe került, mert az irakiak és az irániak elkezdték az áthaladó hajók, különösen az érzékeny óriástankerek elleni támadásokat. Az amerikai haditengerészet egységeit ezért vezényelték a térségbe, a fél világ olajellátása vált volna kérdésessé, ha lezárják a fontos tengeri kijáratot.

A Hormuzi szoros: északon Irán, délen a kisebb Öböl-államok

Az amerikai hajók már egy éve sok összeütközésbe keveredtek ezeknek az őrző-kísérő feladatoknak a végrehajtásakor, 1987-ben a USS Stark 37 tengerésze halt meg egy iraki F–1-es támadásakor. Gyakoriak voltak a kisebb ütközések az iráni Forradalmi Gárda gyorshajói és az amerikaiak között: a USS Vincennes és két kísérőhajója ezért reagált harcállapotba lépéssel, amikor azon a bizonyos júliusi napon hasonló támadás érte a USS Montgomeryt. A harcok közepette egy támadó iráni F–14-est le is lőtt a hajók valamelyike. Szerencsétlen mód ekkor szállt fel néhányszor tízmérföldnyire mindössze a harcoktól az Iran Air 655-ös járata Bandar Abbasból, hogy utasait a szoros túloldalára, Dubajba vigye.

A USS Vincennes rakétát indít

Innentől kezdve kezdődött az a zavaros néhány perc, ami a tragédiáig elvezetett. A Vincennes radarkezelői látták a közeledő gépet, de többféleképp is félreértették a mozgását, úgy látták, hogy az Airbus a Tomcatek támadó manőveréhez hasonló profillal süllyed, valójában az A300-as emelkedőben volt. Hétszer próbálták a hadihajóról a katonai vészfrekvencián meghívni a gépet és négyszer azon a polgári vészfrekvencián (121,5), amelyet minden közforgalmú repülőgép személyzetének figyelnie kell, de egyiken sem kaptak választ.

Iráni F-14-esek: az amerikaiak tudják, mennyire komoly fegyver

A katonai frekvenciára hangolható rádiója nem is volt az Airbusnak, a polgári vészfrekin elhangzott hívásokra pedig valamiért nem reagált a személyzet. Vagy azért, mert nem figyelte a frekvenciát, vagy azért, mert nem hitte el, hogy őket hívják: a hadihajóról azonosításképp a gép föld feletti sebességét adták meg, a személyzet pedig feltehetően a levegőhöz viszonyított sebességet tartotta mérvadónak, és ezért hitte, magyarázták sokan az események után, hogy a hívás nem nekik szól. A Vincennesen viszont nem volt olyan rádiórendszer, amely révén a civil légi forgalmat közvetlenül „fülelhették volna” a tengerészek.

A gép roncsai az iráni Bandar Abbas reptéren

Negyven másodperccel az utolsó sikertelen hívás után a Vincennes parancsnoka annak ellenére adta ki a tűzparancsot, hogy igazán nem győzödhetett, nem is győződött meg a gép típusáról és szándékáról. Az egyik légvédelmi rakéta a gép farokrészébe, a második az egyik szárnytőbe csapódott, az Airbusnak nem volt esélye a túlélésre.

A nemzetközi felháborodás érthető és hatalmas volt, különösen, mert az első időkben az amerikai illetékesek vonakodtak elismerni a súlyos hibát, a felelősséget a gép lelövéséért, a későbbiekben viszont komoly kárpótlást is juttatott Washington az elhunytak családjának. A felelősséget végül is az amerikai fél többféleképp elismerte, egy vádat utasít vissza azóta is, feltehetően joggal: azt az iráni állítást, hogy a gépet annak tudatában lőtték le, hogy az polgári gép, utasszállító, békés célokkal, békés utasokkal. Felelőtlenség, egy rossz parancsnok túlzottan felajzott harci kedve, egy egyáltalán nem tiszta helyzet egyoldalú értelmezése, hibás eljárások és sok minden más is teljes joggal felróható az amerikaiaknak, de egy utasgép utasgépként való szándékos lelövése biztos nem.

Az Iran Air A300-asa

Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert az ügyben olyan, egyébként korrekt források is, hogy úgy mondjam, félreértelmeznek, mint az m&bocs.hu e-mailes évfordulónaptára, amely az ügyhöz a következő megjegyzést fűzte: „Összehasonlításként: Líbiát sok évre kizárták a nemzetközi életből és óriási kártérítést kellett fizetnie egy hasonló eset miatt.”

Nos, ha a szerző a líbiaiak által felrobbantott Pan Am 747-esre, a Lockerbie-katasztrófára gondol, akkor az összehasonlítás több mint téves: abban az esetben ugyanis a líbiai merénylő egy polgári utasszállító és utasai halálát kiváltó pokolgépet helyezett el a gépen, önvédelemről és tévedésről szó sem volt. A Vincennes emberei nem győződtek meg elég alaposan és egyértelműen arról, hogy valóban katonai gép közeledik, és abban a tudatban lőttek, hogy egy őket fenyegető F–14-est akadályoznak meg a támadásban, a Lockerbie felett felrobbantott Jumbó esetében egy polgári gép szándékos megsemmisítése történt.