Városainkban régóta jelen van az a sajátos nézet, hogy építés helyett valaminek a bontásával, eltüntetésével végre nagyvonalú, világvárosias út, tér, akármi jöjjön létre. Ma van a negyven éves évfordulója annak, hogy a Nyugati pályaudvar mellett álló, úgynevezett Westend-ház is áldozatul esett ennek a felfogásnak.

Most nem okvetlenül az épület sajnálatraméltó, hanem a közlekedésfejlesztés ürügyén végrehajtott érzéketlen városátszabási műveletek illethetők kritikával. Különösen ott lehet ez jogos, ahol a nagy lendület nem hozott létre semmit, minden maradt annyiban, esetleg rosszabb lett. A Nyugati pályaudvarnál ez legalábbis kérdéses.

A Nagykörút vonalán a Westend-ház már a harmadik nagyobb, városképet meghatározó épület volt, amelyet közlekedésfejlesztési indokkal bontottak le, miközben nem felejtették el a városszépítésre történő folyamatos hivatkozást. A sort az Elevátor-ház nyitotta meg a Boráros téren, ami a Petőfi-híd egykori közlekedésépítészeti gyöngyszemével, a pesti hídfővel együtt szemet gyönyörködtető városképpé állt össze. A háborúban több bombatalálatot is kapott házat a hivatalos indoklás szerint a sérülései miatt bontották le, de nyilvánvaló, hogy a reprezentatív csomóponti helyzet, a híd, mint közlekedési műtárgy térségének kitisztázása is szerepet játszott benne. Az épület helyét aztán elfoglalta a Nehru-park, de a Közraktár utca mai forgalmi sávjai és villamospályája is belemetszene már az épületbe. Ami ma a helyén van, az zűrzavar és igénytelenség.

Az Elevátor-ház a Boráros téren (forrás: budapestanno.hu)

A következő jól ismert áldozat a Nemzeti Színház volt a Blaha Lujza téren. Nem volt egy építészeti remekmű, de kétségkívül jól működő intézmény volt, értelmet adott a térnek és értelmes felezőpontja volt a Nagykörút ívének, az Erzsébet-híd és a Keleti pályaudvar közötti folyosó unalmas homlokzatsorát is pont jó arányban szakította meg. A metróépítés kiváltotta süllyedés, amelyre bontásának szükségszerűségét fogták, rutinművelettel kezelhető lett volna. Az eltűnt színházépület helyén keletkezett tér azóta is állandó identitásválsággal küzd és Budapest egyik legzűrösebb szociális olvasztótégelye. Időről-időre felrepülnek a hírek a tér rehabilitációjáról, de előre tudható, hogy ezek céljukat nem fogják elérni. A baj ugyanis nem csak az, hogy igénytelen a burkolat és a közterületi berendezés a forgalomtól körülzárt téren, hanem a környező városrészek láthatóan nem tudnak egy ekkora teret a szükséges kontrollált élettel megtölteni. A színháznak volt akkora kisugárzása, hogy a körülötte megmaradó, jóval kisebb méretű helyen a minőségi térhasználat felett őrködjön.

Tér fél-Nemzetivel és Nemzeti nélkül (forrás: flickr.com)

Az Elevátor-ház 1948-as bontása után a Nemzeti színházéra tizenhét évet kellett várni, aztán kicsivel gyorsult a tempó, tizenhárom év után, 1978-ban ismét egy nagy és jellegzetes épület tűnik el a Nagykörút mentén: a Lenin (ma Teréz)-körút és a Váci út saroképülete, melynek építészeti megjelenése valóban vitatható volt. Az indoklás az általános, nagy, kollektív vágy egy nagyvárosias tér után, melyet már nem feszít szét a forgalom, és persze búvópatakként megjelenik itt a hivatkozás a bűnre, a sötétségre és a mocsokra, mely egy pályaudvar melletti garniszállóhoz mindenképpen hozzátartozik.

Nézzük meg, mit nyertünk és mit vesztettünk azzal, hogy a Körút és a Váci út hajdani beépítési vonala eltűnt és állítólag létrejött az óhajtott nagyvonalú tér. Az épület építészeti értékekkel nem bírt, csupán ezért nem siratható. Fontos volt viszont, hogy a tér két szemben lévő íves homlokzatával egy harmadikat állított szembe, ezzel ez a tér nagyvonalúságban, egységességben, „suhanósságban” a városban egyedülálló volt (a Nyugati pályaudvarral szemben álló London-szálló és az „Ilkovics” épülete már nem szállt be ebbe a versenybe). A ház eltűnésével a tér nem nagyvonalúvá vált, hanem szétesett, a Nyugati pályaudvar 1-9. vágányait lezáró épület sem korábbi, sem mai formájában nem tudja lezárni a teret. Furcsa módon ezen a közúti felüljáró segít valahogy, de ennek belátható időn belül megtörténő bontása után a hajdan zárt tér fájón ki fog ürülni.

Vajon hol van ez a mutatós terecske? (forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)

A metróállomás és a felüljáró megépítésének sem volt okvetlenül feltétele az épület bontása. Ha a minősége volt a probléma, rá lehetett volna bízni a piacra, hogy a helyén új, az elvárásoknak jobban megfelelő épületet építsen – a történelmileg kialakult és karakteres térrendszert békén hagyva.

A bűn, a sötétség és a mocsok maradt. Hogy ezeket gyorsan megtaláljuk, csak végig kell menni a pályaudvari épület mellett húzódó, teljesen felesleges aluljárófolyosón, körül kell nézni a felüljáró alatti vadparkolóban, vagy a BKV-buszvégállomáson, netán meg kell kísérelni egy parkolást a parkolónak teljesen alkalmatlan formájú területen, a pályaudvar mellett. A hajdan óhajtott nagyvonalúságnak, lazaságnak, tágasságnak semmi nyoma. A kisszerű, komplexitást nélkülöző,  jövőbe nem látó közlekedéstervezésnek viszont annál inkább. A pályaudvar melletti parkolókapacitás csepp a tengerben, ha nem lenne ott, észre sem lehetne venni az általános parkolóhely-válság közepette. A végállomási tartózkodóépületet nyilván ott lehetett csak elhelyezni, a pályaudvar ezernyi üres, vagy alulhasznált helyisége szóba sem jöhetett. Az érkezési oldal nagyvonalú előtetője ma funkció nélküli, élelmesebb taxisok védik alatta az időjárástól az autójukat.

A példák alapján úgy tűnik, ezek az épületek azáltal, hogy ott álltak, nem csak a teret szervezték, adtak neki formát, hanem az alkalmazott közlekedésfejlesztési megoldásokat is szigorúbb rendszerbe kényszerítették. A kényszer eltűnt, a forgalomtechnika elfoglalt minden talpalatnyi területet, lehet további bontandó épületek után nézni, hogy az áhított szellősség, nagyvonalúság létrejöhessen. Vagy pedig teljesen új szemléletre van szükség.

* *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!