Észrevétlenül jött létre, félig-meddig nem is tudatosan. Eredetileg nem tervezték, mert vágányok voltak a helyén, amelyeket mindenképpen meg akart tartani a terület tulajdonosa, a pályavasút. Teljesen érthetőek a törekvései, a vágányok 1984-ben kerültek oda, vasutunk szempontjából tehát vadonatújnak számítottak.

A kelenföldi metróvégállomás őrmezői oldalának létesítményeire jól láthatóan rányomja bélyegét a bizonytalanság, szervezetlenség, a kooperáció hiánya és a játszma résztvevőinek kölcsönös akadályoztatása. Kezdődött a „kiflivel″, az eredetileg tervezett kurta közúti aluljárócskával, amelynek egyetlen funkciója lett volna, hogy az M1–M7 autópályák felől a végállomás oda és vissza megközelíthető legyen, folytatódott a párhuzamos két gyalogosaluljáróval, amelyek közül a régebbi további sorsára semmiféle megnyugtató jövőkép nem létezik. Aztán több külszíni fejtésnyi talajt kitermeltek a pályaudvar őrmezői oldalán, csak azért, hogy az autóbuszvégállomás megközelítőleg a vágányokkal kerüljön azonos szintbe, ennek szükségszerűségére épeszű magyarázat nincsen. A keletkezett tájsebbe, teljesen nulláról, tiszta lappal indulva sikerült a város legzűrzavarosabb P+R-parkolóját megalkotni, különböző szinteken lévő parkolórészekkel, a szélrózsa minden irányába tájolt parkolóutakkal, a közöttük vezető, többszörösen tört gyalogostengellyel, áttekinthetetlenül, területpazarlóan.

Ha a négyes metró a fővárosi közlekedéstervezés állatorvosi lova, akkor ez a parkolókomplexum a kapcsolódó közterület-rendezések halva született kétfejű csecsemője. Megfejelve egy utólagos csavarral, amikor a MÁV mégiscsak lemondott a pályaudvar néhány addig is szükségtelen, de foggal-körömmel védett vágányáról – természetesen már csak azután, hogy alattuk az aluljáró megépült. Így a buszvégállomás ugyan távolabb helyezkedik el a metrótól, de legalább a P+R-parkoló közelebb került hozzá, ez nyilvánvalóan így logikus, hiszen a gyalogos a közlekedők leggyorsabbika, ő mindegy, hogy mennyit gyalogol.

A sors fintora, hogy erre a csúnyácska újszülöttre aggatva található Budapest egyik legújabb, az építészeti élvonalban elhelyezkedő közlekedési építménye, amelyet a közösségi közlekedést használó zöm még talán észre sem vett. Nem csoda, hiszen a térkősivatagban elvesző aprócska építményhez az aluljáróból csak egy alig észrevehető oldalfolyosó vezet.

Elegáns lépcsőn jutunk az aluljáróba (a képre kattintva galéria nyílik a szerző fényképeiből)

Az építészeti feladat egyszerű volt, egy lépcsőre és mellette két felvonóra kellett az esőtől és a széltől is védő kalapot borítani. A létrejött minőséget viszont egy jobb belvárosi irodaház előtere is megirigyelhetné. Az ívelt üveghomlokzat ezen a helyen már-már fölösleges luxusnak hat, de az épület könnyedségét kiemeli. A tükröző üvegfelületen átnézve csak nehezen fedezhetők fel a filigrán acéltámaszok, amelyek a testesnek tűnő tetőt szinte lebegésben tartják.

Közelebbről nézve persze maga a tető is finoman formált, a terpeszlemezes borítás minden kortárs épület kötelező tartozéka, de itt és most bejön. És ez a világ az építményen kívül is folytatódik, a járdasziget berendezése a kültérben is követi a minőségi szintet, jegyautomata, világítás, fásítás, utcabútorok formájában.

Nagy-nagy kár, hogy ott, innen néhány méterre, ahol a valóban nagy tömegek mozognak, csak esőáztatta aluljárólépcsőkre és Cityposter-egyenmegállóbódékra futotta.

* *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!