Grissom, White, Chaffee, mögöttük a 34-es indító komplexum

„Nem azért tesszük ezt, mert könnyű, hanem azért, mert nehéz...” Kennedy mondta ezt 1962-ben az Apollo-programról, és a szavai igazságára leginkább ma ötven éve döbbenhettek rá mindazok, akik részesei voltak ennek a vállalkozásnak, és azok a milliók is, amelyek izgalommal figyelték. Az elhatározás 1961-ben született, és mindössze nyolc évvel később, 1969-ben már valóban emberek léptek a Holdra, de közben, 1967 január 27-én bekövetkezett az a baleset, ami az egész programot fenyegette és késleltette. Elképesztő még belegondolni is, hogy egyfelől mi történt volna, ha az Apollo 1 tragédiája nyomán leállítják az erőfeszítéseket, de az is elképesztő, hogy ha ez a szörnyű baleset nem történik meg, akkor még hamarabb, másfél évvel korábban sikerült volna az emberiségnek elérnie a kísérője felszínét.

Az Apollo-1 a Saturn-1B orrára szerelve

Az Apollo-fejlesztések hihetetlen feladattömegét jól jellemzi, mi mindent kellett megkonstruálni: egy minden eddiginél hatalmasabb hordozórakétát, egy olyan eszközt, amely egyfelől képes egy holdkörüli parkolópályáról indulva levinni két embert a Holdra, majd onnan ismét elindulni és visszajuttatni őket a Hold körül keringő űrhajóhoz, magát az űrhajót, amely képes a földkörüli pályáról a Hold felé gyorsítani az egész komplexumot, ott lefékezni és körpályára állni, majd arról ismét kigyorsítani a Föld felé, végül megfelelő módon, az elpattanás és az elégés veszélye nélkül behozni az űrhajósokat a légkörbe és simán az óceánra tenni ejtőernyőkkel a parancsnoki kabint. És persze mindehhez a szükséges infrastruktúrát az irányítástól a rakéta kiszolgálásáig, az űrruháktól a hajtóanyagokig, a műszerektől, az akkori számítástechnikai rendszerektől a létfenntartó rendszerekig.

A három űrhajós az  parancsnoki kabin szimulátorában

A program szerint először ezt az űrhajót kellett kipróbálni. Minden eddigi emberes űrjárműnél nagyobb és tágasabb volt, és persze a feladatnak, a bolygóközi repülésnek megfelelően bonyolultabb, egy a kabinnál jóval nagyobb műszaki modullal és egy nagyerejű hajtóművel felszerelve. Az első repülést, mondhatni a berepülést, természetesen földkörüli pályára tervezték.

A kijelölt legénység három tagja közül egy volt újonc, Roger Chaffee, két veterán pedig a Mercury- és a Gemini-programból: Gus Grissom volt Shepard után a második amerikai az űrben egy ballisztikus „fel-le” repüléssel, az ő kabinját nyelte el a kudarcos kiemeléskor az óceán, de később sikeresen repült az első emberes Gemini-űrhajó fedélzetén. Edward White pedig az első amerikai volt (a szovjet Leonov után), aki elhagyta a Gemini-4 kabinjának biztonságát és űrsétát tett – persze ez a kifejezés a hatvanas évek óta téveszti meg az embereket, az űrséta nagyon is kemény és veszélyes művelet, White számára a fél órás lebegés után a kabinba való visszatérés volt különösen nehéz, de McDivitt segítségével valahogy visszahúzta magát a Geminibe.

Az a bizonyos vicces fotó...

Az Apollo 1 személyzete tehát készült a berepülésre. Azon a napon már a felbocsátás menetrendjét gyakorolták volna, hiszen a startot február 21-re tervezték, egyelőre holdkomp nélkül, egy kisebb Saturn IB hordozórakétával. A próbarepülés időtartama tizennégy nap lett volna. Fura történet: az Apollo űrhajó programirodájának főnöke, Joe Shea aggodalmat keltőnek minősítette a kabinban lévő éghető anyagokat, a szigetelést, illetve a különböző tárgyak tartására szolgáló hálókat, de maguk az űrhajósok voltak azok, akik elhárították az aggályokat. („Nem arról van szó, hogy nem  bízunk benned, Joe, de ez alkalommal elhatároztuk, hogy a fejed felett döntünk” – ezzel a tréfás szöveggel készítették el a Shea-nek dedikált tréfás képet magukról és az űrhajóról.)

A kiégett kabin kívülről

A tűz azonban, amely ezen a bizonyos napon a bezárt kabinban, valahol Grissom ülésénél egy elektromos szikra miatt kitört, pillanatok alatt elhatalmasodott. Egyfelől a kabin légkörét alkotó tiszta, nagynyomású oxigén miatt, másrészt mert épp volt minek égnie is. A kettős kabinajtó belső része befelé nyílt (ki tudja, talán épp Grissom Mercury-esetének hatására, nehogy véletlenül kieshessen az óceáni érkezéskor), és ez azt jelentette, hogy az űrhajósok hiába próbáltak kijutni, sőt, a kabinban lévő túlnyomás miatt a befelé nyíló ajtót csak öt perccel a tűz kitörése után tudták a kilövőpadon lévők kívülről benyomni.

Az űrhajósok azonban huszonöt másodpercen belül életüket vesztették, miután az oxigén pillanatok alatt elégett, és a zárt kabint elborította  a sűrű füst. A halál elsődleges oka a halottkémi vizsgálat szerint nem égés volt, hanem a megszűnő oxigénellátás miatti szívleállás. (Mint kiderült, volt a szovjeteknél is egy hasonló katasztrófa: Valentyin Bondarenko kiképzett űrhajós Gagarin repülése előtt hetekkel egy szintén oxigénnel feltöltött szimulátorban halt meg az ott kitört tűz következtében.)

A teljes pusztulás belső képe

A gyilkos szikra okozója egy korrodált elektromos csatlakozó volt, a következő húsz hónap tennivalói között volt a túlnyomásos tiszta oxigén-légkör felváltása a tengerszintnek megfelelő nyomású és összetételű levegővel, az éghető anyagok lecserélése, az ajtó újratervezése másféle zárral és kifelé nyílóra, rengeteg elektromos vezeték és csatlakozó átalakítása, a bármiféle elektromos szikrázás megelőzésére. Talán ennek is köszönhető, hogy amikor az ugyancsak nem jól sikerült, de szerencsésen végződő Apollo 13 repülés vége felé, amikor az elfagyott parancsnoki kabint földet érés előtt az űrhajósok újraélesztették, a nedves-párás kicsapódás ellenére a visszakapcsoláskor nem keletkezett veszélyes szikra.

A 34-es pad betonalapzata emlékmű...

Az alaposan áttervezett űrhajó első repülőképes példányával – Apollo 7 – 1968-ban Schirra, Eisele és Cunningham repült, a Grissom-féle csapat tartalék-legénysége. Az Apollo 8, Bormann, Lowell és Anders már eljutott a Holdig, az Apollo 9 a Föld körül próbálta ki az űrhajó-holdkomp rendszert, az Apollo 10 (Stafford, a néhány napja elhunyt Eugene Cernan és Young) már az igazi holdraszállást modellezte egészen tizenöt kilométeres holdfeletti magasságig, aztán következett az Apollo 11 világraszóló sikere, Armstrong és Aldrin történelmi sétája a kísérőnk felszínén.

...rajta az Apollo-1 személyzetének emléktáblája

Grissom, White és Chaffee nevét emlékplakett őrzi a Holdon, amit egy későbbi Apollo-expedíció vitt oda, krátert illetve hegyet neveztek el róluk a Hold, illetve a Mars felszínén. Sheryl Chaffee, az elhunyt űrhajósok egyikének lánya, aki harminchárom éven át dolgozott a NASA-nál, a Kennedy űrközpontban tartott emlékünnepségen így fogalmazott: „Az Apollo 1 hamujából rajzolódtak ki azok a kemény leckék, amelyeket a NASA meg kellett, hogy tanuljon a holdraszállás és a többi űrsiker érdekében.”

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!