Meglepő, de (a vonatkürtöt leszámítva) nem volt hangos búcsú. Nem nagyon volt ünneplés, nem nagyon jöttek ki az emberek elköszönni a vasúttól. A vonaton egy-két lelkes vasútőrült és a csomóponti főnökség dolgozói utaztak, elsősorban a motorkocsiban.
Dunaföldváron az utolsó vonat Paks felé
„Ünnepi” iránytábla, koszorú, mécses – és közöny. Talán ez volt a leginkább bántó. Az emberek talán fel se fogták, hogy mit jelentett ez a nap, mit is jelent valójában a szüneteltetés. Néhány dunaújvárosi vasútbarát és fűtőházi dolgozó összeállított egy emlékfüzetet a vonal 113 évéről. Minden ülésre tettek egy példányt, de talán a fele, ha elfogyott. A tervezett példányszám 250 volt (a valós 160 körül lehetett).
A Dunaújvárosba tartó utolsó vonatra Előszálláson felszállt egy öreg vasutas, és megpróbálta rávenni a gitárral utazó fiatalokat, hogy játsszanak el valami vasutas nótát, de ők csak kinevették. Aztán a mezőfalvai elágazásnál megállt a szóló Bz, hogy az öreg leszálljon. Vigyázzba vágta magát, és még egyszer, utoljára tisztelgett a vonatnak.
Szívbemarkoló élmény volt...
Akár egy terepasztalon...
A búcsú koszorúja
Ledneczki István
