Vegyes gondolatok egy kerékpártúra ürügyén

Jermann Kálmán   ·   2014.08.18. 08:45
00kicsi

Az ütemesen épülő kerékpárutak és -sávok látványa sokakat (vissza)csábít a biciklizésre. A biztonság ilyeténképpen való növekedésével a kevésbé vakmerők/elszántak/rászorultak is felpattannak a bringára, és ez mindenkinek üdvös. A sportosabban közlekedőnek az egészsége kedvéért ugyanúgy, mint másoknak, a kívülállóknak, hiszen nyilván kevesebb az autóval megtett kilométer. Igaz, éghajlatunk nem támogatja a négy évszakos kerékpározást, de az is nagyszerű, ha néhány hónapig hódolhatunk eme hobbinak – vagy bárminek is gondoljuk.

A sokféle kategória közül ragadjuk ki a túrakerékpározást. Ami a nevében hordozza az öncélúságot, persze jó értelemben. A műfaj művelője nem adja verítékét a megélhetésért (mint a futárok), és efféle tekerés alatt nem is a munkahelyre vagy az iskolába siet. Csak az utazás közbeni örömet keresi, és ha jól csinálja, az egészsége megőrzéséhez, netán javításához is hozzájárul egyidejűleg. A megtett távolságtól és bejárt domborzattól függetlenül önmagában minden egyénre szabott nekirugaszkodás becsülendő.

A túra sikere nagyban függ a jól megválasztott útvonaltól. Nagy forgalmú közutakon közlekedve a nyomasztó veszélyérzet elterelheti a figyelmet az útközben megtapasztalható természeti szépségekről, és az ártalmas füstgázok többet árthatnak, mint amit a testmozgás használ a szervezetünknek. Ugyanígy, a túlságosan megterhelő emelkedők, esetleg rizikós terepviszonyok is komolyan ronthatják a komfortérzetet. Szerencsére a kerékpáros közösségek szívesen megosztják egymással tapasztalataikat, így nem kell saját kárunkból okulnunk – a pionírság nem mindig egyenlő a mártírsággal.

A lassú sodrú bevezető után térjünk rá a kerékpárral 85, a vonatúttal 369 kilométerre növelt túrára. Az indulás Csepelről történt, ahol az utóbbi években kiváló (tranzitjellegű) kerékpárutak épültek. A városi környezetben hosszúnak minősíthető gyorsforgalmi szakasszal párhuzamosan, önállóan kialakított bringaút gyors és zökkenőmentes kijutást kínál a szigetről a „szárazföldre”, vagyis a IX. kerületbe. Céltudatos kódorgással (értsd: néhány száz méterre megszűnik a kerékpárút, de táblák jelzik a javasolt haladási irányt) a Rákóczi híd alatt kezdődő pesti rakparti vonalon haladhatunk, a Közraktár utcánál ugyan kicsit elveszítve alólunk a nekünk szánt betoncsíkot, de nem lehet gond a kiskörutat elérni. Az itteni, kimondható, emblematikus és előremutató kerékpársávon a Rákóczi útig vágtáztam végig.

Itt álljunk meg egy kicsit a sztoriban. A szűkösre hagyott reggeli eljutási idő miatt igen csábító volt ráfordulni nevezett sugárútra, hiszen az Astoriánál már látszik a Keleti pályaudvar épülettömbje. De ezen kívül semmi nem szól a Rákóczi úton biciklizés mellett. A buszsáv itt nem használható kerékpározásra, és innentől az orosz rulett is izgalom nélküli, biztonságos szórakozás mellette. A saját érdekünkben kellene kitiltani a bringákat innen – az ingatag és sérülékeny jármű+utas kombinációnk nem való a zúduló gépjárműfolyamba, és az intenzív belégzéssel annyi káros anyag jut a tüdőbe, amit legfeljebb egy rossz huzatú kéménnyel rendelkező, szellőzetlen acélöntödében tudnánk ilyen mennyiségben felvenni. Ugyan kerülő a Dohány vagy a Népszínház utca, de bőven megéri. (Legalábbis azoknak, akik nem folyamatos bizonyítási kényszer alatt kerékpároznak.) Tovább tartott volna a 10,5 kilométer 29 és fél percnél – legközelebb többet szánok rá.

Reggel hét előtt pár perccel, az egri gyorsra felszállva (a képek telefonnal készültek, a fényképezőgép a súlycsökkentés áldozatként otthon maradt)<br>(a szerző felvételei)

Az Egerbe induló közvetlen gyorsvonatok lehetőséget biztosítanak szeparált bicikliszállításra. Az öt függesztő kampó nem sok, persze kicsivel több kétkerekű is elfér ugyanott. A szakaszban található pótülések korlátozott kényelemmel kecsegtetnek – ám ha itt maradunk, egy izzasztóbb hajtás után legalább nem kényszerítjük feltűnő orrfintorgatásra utastársainkat a „civileknek” szánt fülkében. Bezzeg fordítva, a közös térből nyíló illemhely simán visszaszellőzik – ez akkor a legfeltűnőbb, amikor a dohányosok nem bírják tovább, és itt gyújtanak rá. A vezérlőrésszel rendelkező BDt kocsi kevéssé a komfortra készült, de minimális szinten megfelelő a kerékpárosoknak is.

Gödöllő két várója: a szakadt lapostetős a köznek, a szép emeletes a felsőbb néposztálynak

Heves megye székhelyének vasútállomása a város déli részén fekszik. Kerülő nélkül is el lehet tekerni majd nyolc kilométert északi irányba, mire Felnémetnél elhagyjuk a lakott területet. A belső részek forgalomcsillapítottak, és ez így is van rendjén egy sok kirándulót fogadó történelmi településnél. Egy kurta, patakparti szakasztól eltekintve a helyismerettel nem rendelkező nem talált szeparált kerékpárutat, de elég arra törekedni, hogy a forgalmas, a várost nagy ívekkel és emelkedőkkel átszelő 25-ös főutat – amíg lehet – elkerülje. A megyeszékhelyeinken obligát, itt északon épült panel lakótelepet, majd a bevásárló-övezetet magunk mögött hagyva Felnémet következik – mindvégig sík vagy alig észrevehető lejtviszonyú terepen. Pár pincét találunk jobbra, utána egy hosszú, sima egyenes következik. És ezzel vége is a kímélő útszakasznak.

Egerbe érve

A Bükk vonulatának szélét elérve keményebben kell a pedálra taposni. Felfelé kapaszkodva persze nem így tűnt, de egészen Mónosbélig ez egy barátságos útvonal. Na nem azért, mert nem lennének autók (sőt, szép számmal kerülgetnek), ellenben a táj lenyűgöző, és a sűrű erdő oxigénben dús levegője is felüdülés a tüdőnek. Az emelkedőkön való nekirugaszkodásokat síkon, néhol kisebb lejtőkön való gurulások követik, ahol lazulhatnak az izmok. A 25-ös út egyszer csak elkanyarodik balra, Ózd felé, ettől talán kicsivel kevesebb a gépjármű. Itt, éppen félúton egy kis pihenőt iktattam a tekerésbe. Kortyolgatás közben láttam az országúti kerékpáros archetípusát, akinek a biciklije épp olyan lecsupaszított, mint a felsőteste – csak a vaskos vádlijával és combizmával éppen úgy 30–35-tel hajtott ott, ahol én az imént a fele tempóval küzdöttem, a levegőért kapkodva. Nos, van még hová erősödni. Mónosbéltől Bélapátfalváig vége a könnyű kapaszkodásnak, a relatíve hosszú (bő másfél kilométeres), második felében egy darabon ráadásul még meredekebb kaptató következik. A kitartás gyümölcse az elért településen belüli vad lejtő (gurulva megközelíthető a lakott területen belül engedélyezett maximális sebesség) – csak eszünkbe ne jusson, hogy visszafelé fel kell majd mászni rajta.

Pihenő a Teréz-forrásnál (vize aligha iható), az ózdi elágazás előtt. A tábla szerint Szilvásvárad még 15 kilométer

Rossz előjel, hogy a régi cementgyár mellett sokáig sík terepen tekerhetünk. Előrevetíti a hamarosan elkövetkező keservek okozóját: az előzőnél keményebb, a kanyarok miatt felmérhetetlen hosszúságú (nagyjából két kilométeres) emelkedőt. Míg Mónosbéltől jól látszik, hol a hegytető (értsd: jobb kondícióban lévőknek szerény bukkanó), itt csak az egymást követő ívekre fordulunk, és szomorúan konstatálhatjuk, még mindig felfelé visz az út. A tető előtt a tempóm olyan, hogy ha lett volna egy békésen bandukoló rőzsehordó anyóka, akit korábban tetemes sebességkülönbséggel lehagyok, most biztos visszaelőz... Ebben az iramban egy kerékpáros konvojban önveszélyesek lennénk, akkora az eltérés a biciklis és a leglassabb autó között. Jobbról feltűnik az Egerből indult vágány – nekem meg eszembe jut, milyen bölcs volt a jegyvizsgáló, amikor azt mondta, még nem késő átgondolni, mivel jussunk fel Szilvásváradra, a Bz-jével vagy a kerékpárral. De mindegy, az a vonat már elment... A sínekkel párhuzamosan haladva az emelkedő is megszelídül, sőt, nevezett településre diadalittasan, vagyis egy jókora lejtőn futhatunk be. Egertől idáig 31 kilométer az út, ami a magamfajta puhányoknak két óra (ön)kínzás.

Itt már szabadon választhatunk a mulattatásunk tárgyában

Szilvásvárad számos látnivalót kínál, ha az eddig megtett út kevés lenne, mindjárt nekivághatunk a Szalajka-völgynek. Ha nem ragaszkodunk az egész napos kerékpározáshoz, további mulatságok kínálkoznak, nyári bobpálya, kisvasút, lovardák, étkezdék – kinek mihez van gusztusa. (Rám a falu fölé magasodó egykori grófi birtok kastélyszállójában vártak pihentető percek, helyesebben – hagyjuk az alliterációt – hosszú órák. A palota és a volt vadasparkja – esténként a szabadon sétáló rőtvadakkal – mindig ígér valami csodálatosat; nekem is vannak onnan származó, megismételhetetlen, visszahozhatatlan élményeim; azóta is Artemisszel álmodom. Mondanom sem kell, az oda felvezető kaptató az aznapi legkeményebb erőpróbának bizonyult.) A műszer 42,5 kilométer körüli értéket mutatott, a kezdőponttól számítva.

A hajnalig tartó esőzést fél órás délutáni zuhé követte. A szerencsés időpontválasztásnak köszönhetően egy csepp csapadék nélkül megúsztam. Itt: indulás a kastélyból

A hazaút könnyű mókának tűnik – az indulás előtt. Leszáguldva a szállótól, Eger felé rögtön emelkedővel kezdünk. Semmi ez, ha tudjuk, hamarosan a gravitáció segíti a száguldásunkat. Annyira, hogy tekerés nélkül könnyen megközelíthető az 50 kilométer per óra a legmeredekebb szakaszon. Indokolt is a rápihenés a bélapátfalvi emelkedőre, ami így hazafelé sokkal nehezebb, mint volt a mónosbéli (jóval hosszabb) párja odaúton. Leküzdve jön a korábban ecsetelt másfél kilométeres lejtő – és ezzel nagyjából el is fogyott a szó ahhoz, hogy dicsérően emlegessük a terepviszonyokat. Természetesen más lenne a helyzet, ha nem lenne az ember lábában a félszáz kilométer. Van olyan szakasz, ahol kifejezetten felfelé megyünk – ez akkor is tény, ha mindezt ellenkező irányba észre nem vettem volna. Kilépve az erdőből, tisztul a kép: innen gyakorlatilag sík a terep, reménykedni felesleges, hátha lesz egy kis pihenő. Vagyis lehet, magam is megálltam 8 kilométerrel az egri állomás előtt, a combhajlítók görcsben. Pár perc lazítás, és az ennél is hatékonyabb pozícióváltás a pedálon új lendületet biztosított. Nyolcvannégy perc alatt érek vissza a vonathoz, vacak huszonhármas átlagsebességet elérve – ez is az edzetlenség jele.

Küllőből készült kalitkámon kitekintve (visszaindulás előtt Egerben)

Közel két óra, meglehetősen ingerszegény vonatút, majd a reggeli Rákóczi útra fordulva elkövetett tévedést meg nem ismételve, kis kerülővel a Wesselényi utca felé vettem az irányt, és a Kiskörúton, a pesti rakparton keresztül értem vissza Csepelre. Nyolcvanöt kilométer a vége, majd’ 4 óra 40 perc alatt. (A rögzített átlagsebesség ennél magasabb, kereken 20 kilométer per óra, de megáll a számolás, ha nem mozog a kerék.) Lassúnak lassú, erőfelmérésnek viszont tökéletes.

Kiderült, a heti kétszeri szokásos otthoni 25 kilométer felkészítésnek jó, de túl sík a hegyi túrázáshoz. Legközelebbi hosszú távú tapasztalatgyűjtésem valami lapos tájon lesz. Az is lelepleződött, milyen hanyag vagyok: a nem megfelelően beállított bicikli sokkal nagyobb erőfeszítésre készteti az embert, például nem elég hatékony a lábmunka, ha a nyereg lejjebb van a kelleténél. Az útvonal okos megválasztásáról fent is volt szó, csak ismétlésképpen: hagyjuk békén a nagy forgalmú, többsávos tranzitutakat, ahol pedig eleve tiltott, ne mi akarjuk bebizonyítani, hogy ott is lehet bringázni. Ott nekünk sem lesz jó. Egerből Szilvásváradra is határeset, de nincs alternatív vonalvezetés. Persze mehetünk vonattal – de akkor ez az írás nem ebbe a rovatba kívánkozna.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Kapcsolódó hírek