Az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) űrszondája 120 ezer kilométerre közelítette meg hétfőn a gyűrűk övezte bolygó Titán nevű holdját, ez a találkozás eléggé eltérítette a járművet ahhoz, hogy új pályáján végül becsapódjon a Szaturnuszba. A „nagy ugrás” ma következik be. A Cassini a bolygó felhői között darabjaira fog törni, alkatrészei elolvadnak és eloszlanak a Szaturnusz gázlégkörében.

Tizenhárom éve, mióta az űrszonda a bolygóhoz megérkezett, mindig a Titánnak, a Naprendszer második legnagyobb holdjának gravitációs erejét vette igénybe, hogy különböző pozíciókba helyezkedjen a Szaturnusz tanulmányozásához.

(illusztráció: MTI)

Jó döntésnek bizonyult, hogy a Cassini a Titánra hagyatkozott, máskülönben a járműnek minden irányváltáskor be kellett volna indítania a hajtóműveit, így gyorsan kifogyott volna az üzemanyaga. A Szaturnusz vizsgálatára tervezett Cassini-Huygens-űrszondát 1997. október 15-én indították. Az anyaszonda, a Cassini feladata az volt, hogy a Szaturnusz körül keringve vizsgálja a bolygót, valamint annak gyűrű- és holdrendszerét. A Cassinivel együtt utazó Huygens nevű leszállóegységet, amely az Európai Űrügynökség (ESA) projektje, a Titán óriáshold részletes helyszíni vizsgálatára küldték.

A Huygens fedélzetén magyar közreműködéssel készített berendezések is helyet kaptak. Az MTA Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet – ma MTA Wigner Fizikai Kutatóközpont – szakemberei a fedélzeti magnetométer és a plazmaspektrométer földi ellenőrző és kalibráló rendszerét alkották meg. A szondapáros 2004. július 1-jén állt pályára a Szaturnusz körül. A Huygens 2004. december 25-én vált le az anyaszondáról, majd 2005. január 14-én sima leszállást végzett a Titán addig teljesen ismeretlen felszínére.

A küldetés vezetői egyébként azért választották a szonda megsemmisítésének ezt a módját, hogy a Szaturnusz holdrendszerét még véletlenül se tegyék ki emberi eredetű szennyezésnek. Amennyiben ugyanis a szonda műszereit egyszerűen csak kikapcsolják, akkor előfordulhat, hogy az akkor már kontrollálhatatlan pályán mozgó szonda valamelyik holdra zuhan és földi eredetű szennyezést szállít oda.

Az elmúlt hónapokban a szonda minden korábbinál jobban megközelítette a Szaturnuszt: minden keringése során a gyűrűk belső pereme és a Szaturnusz között halad át, aminek köszönhetően egészen közelről tudta tanulmányozni a bolygót és a legbelső gyűrűket is, egyedülálló információkkal szolgálva a kutatóknak erről az ismeretlen régióról.

A kutatók az űrszonda által szolgáltatott adatok alapján próbálják megállapítani a gyűrűk tömegét, amelynek ismerete segíthet azok korának meghatározásában. Minél masszívabbak a gyűrűk, valószínűleg annál idősebbek. A tudósok egy része úgy véli, hogy a Szaturnusszal együtt alakulhattak ki 4,6 milliárd évvel ezelőtt. Ahhoz, hogy ellenálljanak a különböző behatásoknak, például az apró meteoritokkal való ütközéseknek, hatalmas tömegűeknek kellene lenniük. A jelek szerint azonban épp ellenkező a helyzet és a tömegük kevesebb, mint azt korábban becsülték.

Amennyiben ez bebizonyosodik, az azt jelentené, hogy a gyűrűk valójában olyan égitestek maradványai, amelyek szétzúzódtak a Szaturnusz körül a közelmúltban. A Cassini-projekt egyik kutatója, Linda Spilker szerint ha a gyűrűk fiatalok, akkor valószínűleg egy üstökös, egy kentaurtípusú objektum – jeges, üstökösszerű égitest –, de az is lehet, hogy egy hold „merészkedett” túlságosan közel a Szaturnuszhoz, amelynek gravitációs mezeje összezúzta az objektumot és annak megmaradt darabjai gyűrűvé olvadtak össze a planéta körül. Hozzátette: „az is lehet, hogy ez többször is megtörtént. Lehet, hogy a gyűrűkben látott eltérések a szétzúzódott égitestek különbözőségéből fakadnak. Úgy véljük, hogy a gyűrűk nagyjából 100 millió évesek lehetnek, ami viszonylag fiatalnak számít a Naprendszer korához viszonyítva” – mondta, hangsúlyozva, hogy még csupán néhány napja elemzik az új adatokat, ezért sok a bizonytalanság.

A Cassini az utolsó képeket még tegnap, szeptember 14-én, egyebek között a Titan és az Enceladus holdakról, a Szaturnusz északi féltekéjén lévő hatszögletű légköri képződményről, és a gyűrűkbe ágyazott Peggy nevű objektumról. A szondát ezután felkészítették a becsapódásra, ami azt jelenti, hogy azokat a műszereket helyezik előtérbe, amelyek légköri adatokat tudnak gyűjteni.

A földi irányítók akkor fogják tudni, hogy a szonda megsemmisült, ha a földi antennák elveszítik vele a rádiókapcsolatot, ami szeptember 15-én, magyar idő szerint 13 óra 54 perckor következett be.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!