Egyszer volt, hol nem volt, a személypénztáron is túl, ahol a keletis Gizi túr, volt egyszer egy vegyesbolt. Sok minden jót lehetett ebben a vegyesboltban kapni, mindig meg voltak elégedve az itt megfordulók, ám a környéken sorra nyíltak az újabbnál jobb vegyesboltok, osztrák naranccsal, bosnyák tejjel, ukrán kenyérrel hívogatták a vásárlókat, ezért egy idő után a mi kis hazai árut kínáló vegyesboltunk forgalma megcsappanni látszott. Már csak az tért be ide, aki a vegyesboltnak is földszintet adó házban lakott, és a környék szegényei, elesettjei, sokgyerekesei, aki a többi bolt árukészletének csillogó-villogó csomagolását és finomságos ízeit nem engedhették meg maguknak. Nem elég tehát, hogy csökkent a forgalom, még a megmaradó vevőkön is egyre sokasodott a foltos nadrág, szakadt kabát, turkálóban szervált sapka. Ez persze nem maradt nyom nélkül az áru minőségét tekintve sem, a bolt tulajdonosan egyre kevesebbet rendelt – ne maradjon záráskor semmi se a nyakán! – amit pedig rendelt, azt megpróbálta olcsón beszerezni. Ha ez a minőség rovására ment – mert oda ment – akkor: így jártunk!-felkiáltással húzta le esténként a bolt vasredőnyét.

A közgazdaságtant viszont kemény fából faragták, az tartotta magát az elképzeléseihez, ezért a minőség romlásával és a vevők elmaradozásával egyidőben a vegyesbolt tulajdonosának áremelésbe is kellett kezdenie, hogy az eddig megszokott bevétele megmaradjon. Megfigyelte, melyik áru fogy legjobban, ezeknél jobban emelt, a többinél kevésbé. Legvitatottabb húzása volt, hogy bevezette az úgynevezett „kosárdíjat”, minden egyes, a bevásárlásnál igénybe vett műanyagkosár használatáért felszámított még öt tallért a kedves vásárlónak. Nagy, húzós kosárért tízet. Mikor ezek után többen kézből, vagy saját maguk által hozott kosárral intézték a vásárlást, megtiltotta ezen eszközök használatát és egyszerűen kötelezővé tette a kosarazást. A megnövekedett igénybevétel és az elmaradozó karbantartás miatt a kosarak fogyatkoztak persze, ezért egy idő után már nem jutott mindenkinek, de valahogyan a szokás megmaradt, és egy idő után a kosárdíj beépült a pénztárnál fizetendő árba, akár használt a kedves vevő kosarat, akár nem.

Ez is kártya, ami hasonlatos a mesében szereplőhöz

A vevők ettől persze még jobban elmaradoztak, de a kosárdíj egy ideig szinten tartotta a bevételt. Ekkoriban vett fel egy új mindenest a boltjába, mert a sok egyéb elkezdett tevékenysége (kórustagság, turistaház üzemeltetése, biliárdszalon) amúgy is szertekalandozó figyelmét még jobban szétzilálta. A mindenes figyelte az eseményeket, sajtpapírra rovásokat rótt, jegyzetelt, elemzett, éjszakánként a raktárban lámpafénynél számításokat végzett és végül egy reggel előállt az ötlettel: Tejkártya!

Ami történt

Többen felfigyeltek arra a MÁV-Start honlapon elbújtatott kis megjegyzésre, hogy a lejáró kedvezménykártyák nem hosszabbíthatók meg. Indoklásként annyi olvasható, hogy a cég változtatni szeretne a kedvezménykonstrukción, ennek első lépéseként szüntették meg az online-hosszabbítást. Kezdetben nem volt világos, hogy ez a kártyarendszer megszüntetését, vagy csak a hosszabbításkor járó kedvezmény megszüntetését jelenti.

Amit sejteni lehet

A MÁV-Start, mint alapvetően nem a piaci bevételekből élő cég, nem érdekelt egy viszonylag nagy macerával járó, az utasoknak csak egy szűk körét érintő rendszer fenntartásában. A körülbelül tízezerre tehető kártyahasználó esetleges elvesztése a cégnek alig mérhető veszteség, ezért a leépítésben érdekelt. Ennek keretében a kiszivárgott információk kétszeresre emelt kártyaárról, a minimális utazási távolság rögzítéséről (100 kilométer), a Budapesten belüli ingyenes utazás eltörléséről, valamint a gyorsvonati pótjegymentesség eltörléséről szólnak.

Amit a cég nyer, és amit elveszít

Annak feltételezése, hogy a kártyatulajdonos ezek után automatikusan teljes árú jegyet vált, naivitás. Várhatóan az utazások száma is lecsökken, így a megemelt kártyaár nem hoz többletbevételt. A gyorsvonatokról az IC-kre átültetni szándékozott utasoknak nincsen elég IC-kocsi. A cég a fél–egy évre előre megvásárolt kártyák árának banki kamatától mindenképpen elesik. Amennyiben a cél a bevétel növelése lenne, azt a határhaszon-elmélet alkalmazása alapján éppen a kártya árának csökkentésével, így újabb utasok bevonásával lehetne elérni.

A vegyesbolt tulajdonosa kezdetben nem értette miről is szól az ifjú raktároszseni elképzelése, ami persze nem saját találmány volt, ő is egy szomszédos vegyesboltban leste el az ötletet. Az ifjú lendületes előadással próbálta elkápráztatni a tulajt, aki lassan felfogta, hogy mi is a lényeg: a vevő megvásárol valahány tallérért egy kártyát, amivel a tejpultban található árukat kedvezményes áron veheti meg, mondjuk egy éven át. A kártyáért kapott pénz év elején befolyik a kasszába, ott kamatozik, rugalmasabban lehet előreszervezni az árubeszerzéseket, a vevő pedig kevésbé tud majd ellenállni az olcsónak látszó termékeknek, ezért többet fog vásárolni belőle. Reggel, délben, este tejterméken fog élni, fel lehet pörgetni a beszerzéseket, ezt látva pedig bizonyára az őstermelők is olcsóbban adják termékeiket a régi jó kuncsaftnak, ha látják, hogy ismét meglódult a bolt. Satöbbi-satöbbi.

Tetszett végül is az ötlet a tulajnak, délután gyorsan tisztázták a részleteket is: Boci-boci-tarka, ez lenne az alapkártya neve, ezzel féláron vásárolhatna a kedves vevő a tejpultból. Az alapkártya mellé járna kiegészítőkártya is, mondjuk a Sefülesefarka-kártya, ezzel a kedves vevőnek nem is kellene a pénztárhoz fáradni, a kártya felmutatásával bármennyi tejterméket kitalicskázhatna a boltból. Ja! Nagyon fontos, hogy a kártyatulajdonosok mentesülnének a kosárdíj alól is, annak úgysincsen már semmi értelme, érezzék úgy, hogy meg vannak tisztelve.

A megbeszélés e pontján a tulaj már elkezdte átlátni a rendszerben rejlő lehetőségeket: mi lenne, – morgolódott magában – ha megállapodna a csapossal a szomszéd kocsmában, hogy a kártya felmutatásával ott is kedvezményt kapna a delikvens, mondjuk ingyen lenne a feles? Többen jönnének, mindketten jól járnánk. A raktáros csak bólogatott.

Az új rendszer gyorsan megszerveződött, a szomszéd csaposnak is csurrant-cseppent, így ő is beleegyezett a dologba, megrajzolták a kártyákat, elkezdték árusítani jó pénzért. A vevők kezdetben idegenkedtek, de végül sokukban megcsillant az eltemetett közgázos elemző és egyre többen vettek belőle. Aki pedig vett, az elmondta a szomszédjának is, így a megkopott boltocska forgalma ismét fellendülni látszott. Közben boltosok, raktárosok, tulajok jöttek-mentek, de a Boci-boci-tarka- és a Sefülesefarka-kártyák már feszt hozzátartoztak a kis bolthoz, létüket senki sem kérdőjelezte meg.

Egyszer aztán a nagy tulajdonosváltások közepette egy kereskedői vénával gyengébben megáldott emberke került a boltba – tulajdonképpen soha nem akarta ő ezt csinálni, csak mivel hegesztői munkakörbe éppen nem volt felvétel, neki pedig megélhetés után kellett néznie, maradt a legkisebb rossz, az éppen eladásra kínált kis sarki vegyesbolt. Rögtön értetlenül nézte a kártyákat, de mivel az üzlet dolgozói rutinosan kezelték, értetlenségének nem adott hangot. Viszont – mivel a kártya által biztosított kedvezmény csak a tejpultban található árukra szólt – az üzlet dolgozói egyre többször találtak reggelenként juhtúrót a húsospultban, macisajtot a pékáru között. Volt olyan reggel, hogy a fél tejespult árukészlete az üzlet egyéb polcain és hűtőiben volt szétszórva.

Aztán egyszer kiborult a bili. Az üzlet dolgozóit reggel röpgyűlésre hívták össze, az ajtóra kikerült egy celluxos fecni, a következő felirattal: „A bocibocitarka- és sefülesefarka-kártyák árusítása meghatározatlan ideig szünetel, az érvényben lévő kártyákat a meglévő árukészlet erejéig lehet felhasználni!” Egyéb információ nem szivárgott ki, ha a vevők kérdezték őket, az üzlet dolgozói csak kényszeredetten mosolyogtak.

A boltot megjárt és az üres tejespultot látva csalódott vevők szomorúan ballagtak át a szomszéd kocsmába, hogy csalódottságukon enyhítsenek. Ott érte őket a második csapás: a csapos közölte velük, hogy technológiai átállás következtében meghatározatlan ideig szünetel az ingyen feles kiszolgálása a kártyatulajdonosok részére. A vevők keserves arccal ballagtak tovább.

A kisváros az kisváros, itt minden nagyon hamar port kavar. A helyi sajtó megpróbált utánajárni az ügynek, és annyit sikerült kiderítenie, hogy bár a kártyák továbbra is megmaradnak, ezentúl csak akkor lehet majd érvényesíteni a kedvezményt, ha meghatározott összeg felett költ a kedves vevő, mindenféle csipcsup kisbevásárlás esetén marad a bolti ár. Továbbá a csapossal kötött megállapodás is érvényét veszti, ezentúl nincsen ingyen feles. Ja, és a Boci-boci-tarka-kártya új árának – mert az is lesz ám – meghatározásánál a Sefülesefarka-kártya ára lesz az irányadó, mindenki értse ez alatt, amit értenie kell. Azoknak a vevőknek, amelyek megszokták, hogy a teljes tejespultban válogatnak, mostantól kéretik önfegyelmet gyakorolni: csak a tejespult legalsó polcán található árucikkekre vonatkozik az árkedvezmény, az ott található áruk körét minden nap újólag, a kereslet és kínálat viszonyát elemezve fogják meghatározni.

Az is kiderült az oknyomozásból, hogy az elkanászodott vásárlóktól a bolt vezetése szerint minden kitelik, így külön vizsgálják, miképpen lehet retorzióval élni azokkal szemben, akik ugyan a kedvezményes árra jogosító összeghatár felett vásárolnak, a boltból kilépve azonban eldobálják a feleslegesen, rosszhiszeműség okán csak a kezdvezményhatár elérése céljából megvásárolt árucikkekket. Jelenlegi álláspont szerint, ha az illető beazonosítható, akár még a Boci-boci-tarka-, illetve a Sefülesefarka-kártyáját is bevonhatják.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!