Koratavasz Határhegyen

Tavaszi verőfény és kellemetlen hideg fogadott a hármashatárhegyi repülőtéren, a műegyetemiek fészkében. Egyszerű kirándulóként jártam arra, de a reptér légterében szűken fordulózó Góbé látványa azonnal az útirány megváltoztatására késztetett. Kilépve a repülőtér zöld szőnyegére örömmel és régen nem érzett lelkesedéssel töltött el a starthelyen hasaló repülőgépek látványa.

A Légügyi Hatóság engedélyének birtokában, valószínűleg ugyanúgy, mint az ország számos más repülőterén, megelevenedett a hangár, és az ifjú és már nem annyira ifjú pilóták lelkes társasága megszállta a starthelyet, kitolták a kijelölt gépeket. Régen látott típust is találtam, szívem egyik csücskét: egy Bociant. Ma is nagyon szép repülőgépnek tartom, a lengyelek közül az egyik legszebb.

Találkoztam egy Pirattal, egy Astir is kergette a felhők alatt a termikeket.

A Vörös-kővár és a felső terep a siklóernyősök házatája. Gyönyörű volt a felemelkedő kupolák látványa, nyilván a kezdők gyakoroltak az északias szélben.

Az eléggé erős szél a gyakorlottak számára jelentett lejtőrepülési lehetőséget. A Mária-hegyről indulva percek alatt emelkedett levegőbe az a nyolc-tíz pilóta, aki változó alakzatokba rendeződve tette meg első repüléseit Határhegy lankái felett.

Külön öröm volt látni, hogy mennyi turistát vonzottak a kitett repülőgépek, mennyien csodálták meg a hegytetőn felszállásra készülő siklósok színes ernyőit, és azt, hogy a nézők, bámészkodók, érdeklődők között mennyi volt a kisebb-nagyobb gyerek. Ők a jövendő levegőbe vágyók, a leendő pilóták. Ha belegondolok, valamikor, a történelem előtti időkben így mérgeződtem meg én is. Még nincs elveszve a repülés, az örömrepülés Magyarországon.