Egy kisfiú mert nagyot álmodni. Pilóta akart lenni, és hitte, hogy elszántságával és sok-sok tanulással ezt valóra válthatja. Sikerült neki, és a kék ég varázsa örökre rabul ejtette. Életének minden percét hivatásának szentelte, alázattal és eltökélten. És embertársainak, akiknek sokszor a kis vöröskeresztes repülőgép jelentette az utolsó esélyt az életben maradásra. A hazai légi betegszállítás alapító tagjaként minden tudásával azon fáradozott, hogy a szervezet mind jobb és jobb legyen. Azt valószínűleg sohasem gondolta, hogy ő lesz majd a magyar repüléstörténet egyik, talán legmegindítóbb tragédiájának főszereplője. Ez az ő története.

Szomorú elsőség

Minden a kis baranyai falu, Tekeres határában kezdődött. Talán négyéves lehettem, amikor édesapám először elvitt oda. Egy gyönyörű park közepén egy hatalmas, kék színű, kétmotoros repülőgép állt. Piros légcsavarkúpjaival büszkén szegezte orrát az ég felé. Mivel időm jó részét édesapám mellett töltöttem a pogányi repülőtéren – aki akkor már 13 éve ejtőernyőzött –, szinte magától értetődő volt, hogy mint minden repülőgépbe, ebbe is azonnal beleszerettem. Apukám azt mondta, hogy ez egy Super Aero. Remekül lehetett játszani benne. A szárny számomra reménytelenül magasan volt, de miután apu felrakott rá és kinyitotta a kabint, én máris az ülésben voltam. „Repültem” a hófehér pamacsok között, láttam az alant tovatűnő búzamezőket, kicsiny falvakat és tavakat. Akkor még nem sejtettem, hogy nem is olyan sokkal azelőtt egy pilóta ugyanebben az ülésben ugyanezeket élte át a valóságban, háta mögött súlyos betegekkel és sérültekkel, akik számára a kormányt és a gázkarokat markoló kéz jelentette az utolsó reményt.

Az emlékpark Super Aeroján ülök 1976-ban

Szinte nem múlt el úgy hónap, hogy ne kértem volna: menjünk el a repülőhöz.
Teltek az évek, iskolás lettem, és a betűk fortélyát is megtanultam. A parkban álló Super Aero változatlanul lenyűgözött, és az egyik látogatás alkalmával új felfedezést tettem. A repülő mögött, kis tujákkal körülvéve, egy fekete csempékkel burkolt kis oszlopot pillantottam meg, tetején egy táblácskával, amelyen egy nevet és két évszámot betűztem ki: TÓTH GYÖRGY 1925–1971. Kérdeztem apukámtól, hogy ki volt ez a bácsi, és miért van itt ez az oszlop. „Ő egy mentőpilóta volt és lezuhant mesélte apám. Emlékére állították ki a Super Aerót, mert ezzel a géppel sokat repült. A parkot is róla nevezték el. A repülősökkel együtt mi hoztuk ki ide a gépet és állítottuk fel a talapzatra. A betűket és a feliratokat én festettem rá. Sajnos semmi többet nem tudok a pilótáról.”

Ma is jól emlékszem, hogy kisgyerekként mennyire megfogott az utolsó évszám. Hisz én ebben az évben születtem! Azt is kiszámoltam, hogy a pilóta 46 éves volt.
Ettől kezdve már soha többé nem tudtam kiverni a fejemből a történetet. A repülőtéren az idősebb pilótákat is kérdezgettem, de ők sem tudtak sokkal többet. Csupán annyit, hogy Tóth György a mentőszolgálat főpilótája volt és nem itt, hanem valahol Tatabánya közelében zuhant le, és nem egy Super Aeróval, hanem egy Moravával. A Moravákat jól ismertem, hisz a hetvenes évek vége felé jó párszor láttam őket a repülőtéren, amikor beteget hoztak vagy vittek. Ha megláttam egyet, azonnal a pilóta és az emlékoszlop jutott eszembe.

A tekeresi Tóth György emlékpark madártávlatból, nem sokkal a felavatás után, 1973-ban

Jó ideig semmi többet nem sikerült megtudnom róla. Az évek elrepültek. Felnőttem, családom lett. De a gyermekkori élmények nem hagytak nyugodni, és időről időre felmerült bennem a kérdés: vajon ki volt ő? Milyen ember lehetett? Mi történt vele?

2005 tavaszán úgy döntöttem, kutatásba kezdek. Eleinte csupán a baleset körülményeit szándékoztam feltárni, de egy találkozó egyszeriben minden tervemet átformálta.

Egy budapesti kávézóban ülök és izgatottan várok egy hölgyre, aki minden bizonnyal bárkinél többet mesél majd nekem. Néhány perc múlva megérkezik és bemutatkozunk egymásnak. A pilóta özvegye ül le velem szemben, kezében egy nagy szatyorral. Lassan mesélni kezd, és közben a szatyor mélyéről fényképek kerülnek elő. Rápillantok az első képre, és egyszeriben alakot ölt az ismeretlen pilóta, akinek nevét majd 30 évvel korábban az oszlopon felfedeztem. A beszélgetés alatt az órák perceknek tűnnek, és egy olyan élettörténet bontakozik ki előttem, amely jóval túlmutat eredeti szándékaimon. Így a találkozásunkat követő másfél évet további kutatásoknak szenteltem. Levéltárak mélyére ástam, egykori barátokat, munkatársakat, családtagokat kértem meg, hogy meséljenek. Segítségükkel és a család által megőrzött dokumentumok, emlékek alapján egy izgalmas, eseménydús történet kelt életre szerelmekkel, intrikákkal, ellentmondásokkal, emberséggel, érzelmekkel és politikával tarkítva. És természetesen tele repüléssel.

Cserkészrepülőként valamikor a negyvenes évek elején

1925. február 16-án a szerény körülmények között élő budapesti Tóth családban egy fiúgyermek látta meg a napvilágot. A kis jövevény burokban született, ezért úgy tartották, hogy Isten óvó tekintete mindig védeni fogja. A keresztségben a György nevet kapta, és két lánytestvére mellett mint első fiú tette teljessé a család boldogságát. Édesapjuk, Tóth Imre OTI-tisztviselőként dolgozott, míg az édesanya háztartásbeliként az otthon melegét biztosította. 1926-ban és 1936-ban még két fiúval gyarapodott a család, Imrével és Lajossal.
György az elemi iskola után négy évig a Tatai Kegyestanító-rendi Gróf Esterházy Miklós Gimnáziumba járt, majd az 5. és 6. osztályt ugyanezen rend váci iskolájában végezte. Tanulmányainak utolsó két évét a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumban teljesítette, ahol 1943. júniusában sikeres érettségi vizsgát tett.

A repülőakadémián egy Bücker 131-es előtt

13 éves volt, amikor a mátyásföldi repülőtér körül lézengve beleszeretett a repülésbe. Saját szavai szerint az izgalom vonzotta és annak legyőzése. És a vitorlázórepülés költői szépsége. 16 évesen a cserkészeknél valóra válthatta álmát, vitorlázógépeken kezdett tanulni.

Tóth György felülről a második sorban, jobbról a harmadik

A gimnázium befejezése után nem sokkal bevonult a Repülő Alaphoz, majd a szombathelyi Horthy Miklós Repülő Akadémiára. A kiképzés után – ami jórészt Bücker 131-es gépeken zajlott – 1944. november 15-én Veszprémben tisztté avatták, és hadnagyi rendfokozatot kapott.

A Horthy Miklós Nemzeti Repülőalap végzős növendékeként

Ezután Szombathelyre, az 1. Repülőgépvezető Kiképző Osztályhoz került. December 22-én az évfolyamot elindították Németországba. Ám ő – meglehet, nem értett egyet hazájának háborús szerepvállalásával – egy repülőgéppel Szombathelyről Budapestre szökött, és a felszabadulásig nagybátyja lakásán bujkált. Zűrzavaros idők köszöntöttek az országra. A fiatal pilóta továbbra is repülni szeretett volna, s ehhez ismét a hadseregen keresztül vezetett az út. De ez korántsem volt egyszerű.

Repülőakadémiás tisztként

A felszabadulást követően egy rövid ideig a helyreállítási munkálatoknál segédmunkásként kapott állást az SZDP-n keresztül, majd február 8-án jelentkezett a Demokratikus Hadseregbe. Március 28-ától a H.M. Légierők Osztályán tevékenykedett, majd miután visszakapta hadnagyi rendfokozatát, az 1. Kerületi Létszámfeletti Osztályra került. Augusztus 1-jétől a határőrség állományában a 25. határportyázó őrsnél teljesített szolgálatot mint őrsparancsnok Sátoraljaújhelyen.

Májusban és júniusban a Kommunista Párt égisze alatt zajló úgynevezett rohammunkákból is kivette a részét, amikor a tatai szénbányákban bányászként, majd Isaszegen fakitermelőként dolgozott. A hiányos iratanyagok miatt sajnos nem derül ki, hogy ez idő alatt volt-e kapcsolata a repüléssel, de az biztos, hogy pilótaigazolványát – amely az 1823. sorszámot viseli – 1946. március 9-én állították ki. Augusztus 13-án létszámfeletti állományba került, majd november 4-én „B-listázták”, és 6 havi végkielégítéssel elbocsátották a hadseregből.

Egy Bücker kabinjában

A repülés reményétől ismét megfosztva újra polgári állás után kellett néznie, így pár hónapig Budapesten Kováts Ödön lakatosműhelyében helyezkedett el segédmunkásként. Aztán állást kapott az Orvos Egészségügyi Szakszervezetek budapesti központjában, ahová altisztként vették fel. Gyorsan haladt a ranglétrán, hamarosan tisztviselői, majd 1949 elejétől osztályvezetői beosztást kapott.
Időközben újabb remény csillant fel, hogy visszaülhet a botkormány mögé, igaz, egyelőre csak szabadidős tevékenységként.
1947-ben Farkashegyen újra vitorlázni kezdett, és július 6-án sikeres A-vizsgát tett egy Tücsökkel, majd augusztus 10-én a B-vizsga követelményeit is teljesítette. A Tücsök mellett a Vöcsök, a Cimbora és a G.9. vitorlázókkal is megismerkedett. Imádott siklógépekkel repülni, de azt nem tudni, hogy meddig hódolt e szép sportnak.

Egy portré a negyvenes évekből

Tóth Gyögy élettörténetét egy hét múlva folytatjuk.