Nagy tettekhez nagy eszközök kellenek: az emberiség azóta sem hozott össze olyan gigantikus rakétát, mint ami ma ötven éve földkörüli pályára emelte az Apollo 11 expedíció járműveit. Ne felejtsük el: meglehetősen bonyolult rendszerről volt szó, olyannyira bonyolultról, hogy a tervezés korai szakaszában sokan ezért ellenezték. De annak már évszázados hagyományai voltak, hogy az egyetlen nagy feladatot és eszközt is több kisebbre bontsák, Ciolkovszkij már tudta, hogy többlépcsős hordozórakétára van szükség, a Holdra szálláshoz pedig szükséges volt egy parancsnoki és műszaki modulból álló űrhajó, plusz a holdkomp, ami szintén egy le- és egy felszálló egységből állt.

Szóval a von Braun tervezte Saturn V száztíz méter magas volt, nem kevesebb mint 45 tonna hasznos teherrel volt képes elemelkedni, a hajtóművek rezonanciája egy korábbi startnál lepotyogtatta az űrközpont sajtóközpontjának álmennyezetét, az űrhajósok maguk pedig – egyikük szavaival – úgy érezték a háromezer tonnás torony csúcsán, mintha egy óriás dobálta volna őket.

A méltóságteljes emelkedés a kilövőpadról egy perc múlva lépett át hangsebesség feletti függőleges rohanásba, másodpercekkel azután, hogy a hordozórakéta túljutott a maximális dinamikus terhelésen, elemelkedés után két perc 44 másodperc elteltével lépett működésbe a második fokozat. 3 perc 17 másodperc: lerobbant a mentőtorony, ami eddig  esetleg súlyosan hibás működés esetén magával vitte volna a majd ejtőernyőkkel leereszkedő parancsnoki kabint a három űrhajóssal.

Kilenc perccel elemelkedés után indult a következő fokozat, amely három perc alatt végleg földkörüli pályára segítette a „szerelvényt”, és később ennek a fokozatnak a hajtóműve gyorsította fel öt perc 48 másodperces égéssel az űrhajót és a holdkompot a Hold felé tartó, a földi gravitációt legyőző repülésre. És akkor megint sor került egy fontos manőverre, amit ritkán emlegetnek, pedig sok más momentum mellett ez is döntő volt a vállalkozás sikerében: az űrhajó kilebegett és eltávolodott a fokozattól, majd visszafordult, az orrára vette és kihúzta adapteréből a holdkompot.

Ne felejtsük el, csak alig több mint három éve volt, hogy a Gemini 8 személyzete ugyan sikeresen végrehajtotta az első emberes űrbeli dokkolást az Atlas Agena célrakétával, de néhány perc múlva az összekapcsolt rendszer ellenőrizhetetlen pörgésbe-bukdácsolásba kezdett, a gyors szétválás után a vészes mozgás tovább tartott, a helyzetet a Gemini parancsnoka oldotta meg gyors és higgadt döntéseivel: az illető ugyanaz a Neil Armstrong volt, aki aztán 1969. július 16-án az Apollo 11 parancsnokaként felügyelte a biztonságosan végrehajtott dokkolást.

Ennek az incidensnek a maga módján megintcsak komoly kihatásai voltak az Apollo programra, például a dokkoló és az űrhajó térbeli helyzetéért felelős irányító rendszer korrekciója mellett a személyzet kiválasztására. Az a tény, hogy a Gemini 8 parancsnoka különleges pilótaerényeket mutatott fel a balul sikerült és gyorsan befejeződő repülés során – az Atlanti vizek helyett Japántól nem messze, a Csendes-óceánra érkezett a kabin - ami erősen befolyásolta a döntéshozókat, amikor higgadt és nehéz helyzetekben is kiválóan teljesítő embereket válogattak az első holdra szálláshoz a sok más kiváló űrhajós közül.

Tehát az ötven évvel ezelőtti nap történései: csupa-csupa olyan mozzanat, amelyek nélkül maga a három nappal későbbi világra szóló kaland nem történhetett volna meg, nem hangzott volna el a híres mondat a kis lépésről és a nagy ugrásról. Tehát a startnál nem robbant fel a kolosszus 113 tonnányi üzemanyaga a hajtóművek begyújtásánál, pontosan sikerült a földkörüli pályára állás, majd igen pontosan indította az utolsó Saturn-fokozat a rendszert a Hold felé, egyetlen korrekciós manőver kellett csak odaúton. És precízen végrehajtották az űrhajósok az ugyancsak bonyolult dokkolási manővereket is, nem volt tehát akadálya annak, hogy ketten körülük az adott pillanatban átlebegjenek a dokkoló zsilipen át a holdkompba, leváljanak és megkezdjék az ereszkedést.

Ahogy egy későbbi korszak jeles űrhajósa, Story Musgrave mondta, a világ legösszetettebb feladata volt az, amelynek első szakaszát ma ötven éve hajtották végre az első holdra szálló expedíció részesei, nomeg az a mintegy négyszázezer ember, aki a NASA és a résztvevő cégek alkalmazottaiként dolgozott a program megvalósításán.

Ma már sokan kizárólag valamiféle felesleges, politikai motiváltságú űrverseny-mellbedobásként minősítik az Apollo 11 repülését, az első ember megjelenését kísérőnk felszínén, pedig nem egyszerűen a vállalkozás sikere volt az emberiség nyeresége, hanem egy váratlanul felgyorsuló technológiai fejlődés, ami a teflontól a számítógépekig ma is meghatározza az életet a Földön.

Az a becslések szerint egymillió ember pedig, aki a közelben figyelte, vagy az a sokmillió, aki a tévén keresztül nézte a startot a 39A kilövőpadról, inkább valami olyasmit érzett, mint amit az űrkorszak első évtizedéről olyannyira költői mód tudósító Oriana Fallaci írt az égnek törő rakéta láttán: „Az ember társasjátékba kezdett Istennel”.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!