A magyar repüléstörténet egyik csúcspontja az ötven évvel ezelőtti budaörsi II. Műrepülő Világbajnokság volt: a magyar pilóták kivételes tehetségéhez kivételesen párosultak a megfelelő körülmények. Volt elég idő, pénz és repülőgép a felkészülésre. De az aranyérmes csapat tagjával, a szabadon választott győztesével, Katona Sándorral, a ma is aktív kiváló repülőemberrel arról is beszélgetünk ebben az interjúsorozatban, hogy milyen lelkiállapot, milyen emberi tulajdonságok kellettek a sikerhez abban a sportban, amit sokan felületesen szimplán a technikai sportok közé sorolnak, ahol csak a technika a döntő.

Egy derűs fiatal pilóta a Trénerben, háttérben a budaörsi nagyhangár
A stílus maga az ember, és a pilóta is

Ilyen sikeres felkészülés után milyen hangulatban indult nektek a vb? Tele voltatok önbizalommal?

Menet közben jött meg az önbizalmunk, akkor, amikor láttuk egymás teljesítményét, és különösen az edzőnk, Mandl Ernő véleménye volt döntő számunkra. Nagyon szigorú, nagyon kritikus, de szakmailag nagyon alátámasztott véleményt kaptunk tőle, mindig gondosan meghallgattuk a kommentárjait, magnóra mondott minden értékelést, szinte minden mozdulatunkat követte élőben, mint Szepesi, és mi a földön, leszállás után „újra repültük” szinte a gyakorlatokat, követve minden mozzanatot és minden hibát. Ennek rengeteget köszönhettünk. Mandl Ernő jó szeme, a hozzáértése, az esztétikai érzéke, ezek mind-mind megerősítettek bennünket abban, hogy jó úton járunk. Voltak bizonyos előzetes információink is, például már javában műrepültem, amikor 1960-ban az első világbajnokságot rendezték Pozsonyban, én ott voltam, mint néző. A klubommal szerveztünk oda egy kirándulást, és már akkor mint műrepülő néztem végig Karsai Endre és Pál Zoltán repülése mellett a világbajnok Bezákot, sajnos a francia Leont csak egyszer láthattam repülni, mert műszaki okok miatt beleállt a földbe.

Az önbizalmunk fokozatosan megjött, de elbizakodottá nem tett bennünket, mert ugye láttuk, hogy mit repülnek a csehek Pozsonyban az akkor legmodernebb Zlinekkel. Ott ugyan mások voltak a szabályok, sokkal kötetlenebbül lehetett repülni, és ez nagy előnye volt a cseheknek. Miután szigorították a szabályokat, színvonalasabbá tették a versenyt, de mi mégis tudtuk, hogy mit repülnek mások. És akkor jött a nagy ötlet a felkészülés során, valahol a harmadik héten, hogy a stílus megválasztása lesz nagyon fontos. Gondolkodtunk, vitatkoztunk, és kialakult, hogy legcélszerűbb számunkra a klasszikus stílus, a harmonikus, vezetett figurákra épülő lágyabb műrepülés, és hogy ezt ötvözni kell az akkor már uralkodó, modern irányzattal, a cseh stílussal, vagyis a dobott figurákkal, amelyeknek az az előnye, hogy dinamikusabbá teszik a programot. Ezeknek a perdülő figuráknak csak az indítása és a megállítása kívánt nagy figyelmet, egyébként a gép önpörgésben van, szemben a klasszikus figurákkal, például egy lassú vezetett orsóval, amikor minden pillanatban, helyzetben, minden milliméter változásra figyelni kell, és a pilóta le kell, hogy kísérje, meg kell, hogy teremtse ezt a mozgást. Mi tehát arra az elhatározásra jutottunk, szerintem bölcsen, hogy a klasszikus és modern figurák ötvözéséből építjük fel a szabadon választottjainkat. Itt aztán elengedhettük a fantáziánkat, Mandl Ernő jól megbírált bennünket és mondta, hogy „igen, ez az, ez a figura kell, ez legyen benne!” A lényeg az, hogy a stílust szerencsésen tudtuk megválasztani. Ez egy sarkalatos pontja volt a mi sikerünknek a vb-n.

Felkészülés közben, egy háziversenyen Fejes Péterrel

Tóth József volt összetett győztes, Katona Sándor nyerte a szabad programot. Gondolná az ember, hogy aki a szabad programot megnyeri, annak van nagy esélye, hogy összetettben is felálljon a dobogó legfelsőbb fokára. Mi volt az, ami végül is Tóth Józsefet odasegítette?

Ez nagyon érdekes. Tóth Jocó egyetlen versenyszámot sem nyert, de többször volt második, kétszer vagy háromszor, egyszer negyedik, de legelső versenyszámban például 13. volt. Én 11. voltam ebben a számban. A legjobb az első számban a magyarok között a második volt, Fejes Peti. Nos, ez körülbelül a várható papírforma volt. Mi lejjebb kezdtünk. Én egy nagy adag stresszel kezdtem, és ez látszik az eredményeken, ahogy fokozatosan jöttem fel. Később a 11., 8., 6., aztán második lettem a kötelező gyakorlatban a döntőben, és első a szabadon választottban. A Jocó viszont nagyon egyenletesen repült. Talán ő volt a legkevésbé stresszhatás alatt, nagyon nyugodt volt, és ez meg is látszott a teljesítményén. Nálam ez változó volt, én a verseny közepétől felejtettem el a stresszt, addigra elmúlt, magamnak repültem és egyre jobban, így jött össze az utolsó előtti számban a második hely, az utolsó szabadon választottban pedig az első hely. Jocónak a pontjai nagyon jól alakultak, ezekkel mindig valahol az elején volt. Nem kell okvetlenül te legyél minden számban a világbajnok, csak mindig jónak kell lenni, ez aztán kialakítja az összetett pontszámeredményt.

Ebben nincs semmi meglepő, hogy végül nem én nyertem, ahhoz a kezdésemnek kellett volna sikeresebbnek lennie. Bár akkor elégedettek voltunk, amikor azt láttuk, hogy három magyar ott van az első 12-ben, ez óriási dolog volt indulásnak. Aztán jött ugye a felelősség nyomasztó terhe, legalábbis ez nálam így volt, izgultam. Jól repültem, mert hiszen mégiscsak az első harmadban voltunk. Másrészt azt se felejtsd el, hogy más volt a rendje a versenyszámoknak, két szabadon választott volt. Két részből épült fel a vb, az elődöntőből és a döntőből. Ugyanazt kellett repülni mind a két részben. A két kötelező gyakorlat között az volt a különbség, hogy amíg az egyes kötelezőben mondjuk jobbra csináltad a figurákat, például egy legyezőfordulót vagy orsót, addig a kettesben kötelező volt az ellenkező oldalra csinálni. Egy legyezőfordulót a Zlinekkel, balforgású légcsavarról és motorról lévén szó, jobbra nagyon szépen lehet csinálni, balra viszont a giroszkopikus hatás miatt komoly nehézséget okozott, és sok versenyző ezen vérzett el, de ez érdekesebbé tette a versenyt. És volt egy szabadon választott gyakorlat is a két kötelező mellett. A döntőben ugyanezt kellett megismételni. Na most, én nem két szabadon választottat nyertem, hanem a döntő szabadon választottját, ezzel a csapat a második helyről hozott némi pontot, és akkor az első helyre kerültünk, ez igaz.

Az összetett világbajnok Tóth József, aki egy számot sem nyert, de mindig ott volt az elsők között

De megint a Jocó egyenletes teljesítményét szeretném hangsúlyozni, ami révén végeredményben összetettben az összes, tehát a hat versenyszámból a legtöbb pontot tudta összegyűjteni. A szovjet Lojcsikov, aki végig vezetett, egyszer esett le, de olyan pontszámmal, ami aztán döntően befolyásolta az ő helyzetét, így csak második lett. Vagy Bezák, az előző világbajnok, aki nem a legszerényebben állt hozzá ehhez a versenyhez, és szerintem óriási taktikai hibát követett el azzal, hogy a függőleges orsót nem függőlegesen repülte, hanem a megengedett 75 fokos szögben. Így a legjobb csehszlovák versenyző Hulka lett egy Acrobattal, aki szintén kitűnő pilóta, és már Lockheed Trophy nemzetközi repülőversenyt is nyert korábban. Tehát végeredményben, ha megnézed, az élen mind óriási neveket látsz: kellett hozzá a pillanatnyi lelki és fizikai állapot, hogy ki mit ért el.

Fejes Peti például fordítva csinálta, mint én. Ő nagyon jól kezdett, és a vége felé izgult be, a döntőben a kiváló szabadon választott gyakorlatánál rossz helyen kezdett, kikerült a boxból. (Box: az az 1 kilométerszer egy kilométeres képzeletbeli kocka, amelynek az éleit és a tengelyeit földi jelölések teszik láthatóvá, és amelyen belül kell a versenyzőknek lerepülni a gyakorlatot – a szerk.). A boxnak csak egy részét tudta kihasználni, és máris leesett összetettben a 8. helyre. Pedig talán ő volt a legjobb a közöttünk, ha igazán őszinték akarunk lenni. Hadd jegyezzem meg, hogy teljesen olyan alkat volt most Besenyei Peti. Szikár, csontos, de nemcsak külső megjelenésre, hanem azt hiszem, hogy gondolkodásmódra is hasonlítanak: óriási kombinációs készsége volt mind a két Péternek. Bennem nagyon hasonlít ez a két pilóta egymásra.

Az első és az utolsó figura a döntő...

Fel tudnád idézni a győztes szabadon választott programodat? Melyik volt a legnehezebb pillanata? Melyik volt az a figura, amelyiket kifejezetten élvezhettél?

Történelmi ereklye: annak a bizonyos szabadprogramnak a kottája, amit Katona Sándor ötven éve a műszerfalára rögzített

Van valami, ami nagyon emlékezetes nekem ebből. Nagyon sokat adtam arra, és ebben nagyon egyetértettünk Mandl Ernővel, hogy az első figura legyen nagyon szép, az a névkártyája a pilótának. Hát az egy szép összetett figura volt, ha jól emlékszem egy függőleges nyolcas. Ugyancsak fontosnak éreztem, hogy a vége is nagyon szép legyen. Ez egy negatív háromnegyed bukfenc volt felfelé egy háton legyező fordulóval, tehát egy negatív legyezővel, és végül a legalján a gyakorlatnak, egy vízszintes figura, egy négyszögletes hesitation roll, szögletes orsó. Ez a három utolsó figura együttesen nagyon sokat jelentett, és volt egy-két bíró, aki elmondta nekem később, hogy nagyon szépen volt megkomponálva a szabadon választott. Ezt utólag, már a győzelem után is, nagyon jólesett hallani, Azt hozzáteszem, hogy a pontozási szempontok között szerepelt az elegancia, ma úgy mondjuk, hogy a figura esztétikai értéke. Én valahogy erre elég sokat adtam, és nagyon jól komponált volt a gyakorlatom, nagyon jól kijött a magasságból, és főleg harmonikus volt, változatos volt. Nagyon beleszerettem, mert éjjel erről álmodtam, nappal ezt gyakoroltam, az édes gyermekem volt. Valószínűleg ez is hozzásegített ahhoz, hogy a végén ezzel első lettem.

Érdekes volt megnézni az egyik fotót, amelyen a csapatok állnak a dobogón, és nekem legalábbis azt volt az érzésem, hogy az oroszok voltak különösen csalódottak, akik a dobogó második fokán álltak. Mindegyikük arca feszült, szinte dühös volt. Szóval lehet, hogy ők voltak azok, akik elől igazán eloroztátok a világbajnokságot?

Fáradt magyarok, rosszkedvű oroszok, csalódott csehszlovákok – a magyar himnusz alatt

Nagyon jó fiúk voltak, és bár voltak kicsit előítéleteink, de nagyon rendes srácok voltak, Lojcsikov űrhajósjelölt is volt, de aztán azt hiszem, hogy végül nem került ki az űrbe, különösen helyes fickó volt. Piszkunov Volgogradból volt oktató, nagyon kedves, rendes srácok voltak. Ha szomorúságot látsz az arcukon, akkor annak van egy magyarázata. Azt mondták az oroszok, hogy ha az egyénit nem ők nyerik, az nem tragédia. De a csapatot nekik kell nyerniük, mert azt kell bizonyítaniuk a nagy Szovjetuniónak, hogy nem egy kiváló pilóta van közöttük, hanem sok, és a csapat ezt szimbolizálja. Ez volt tehát a céljuk, hogy a legjobb három szovjet pilóta legyen, és nem sajnálták annyira az egyéni első helyet. Ez annál is inkább így volt, mert ők ajánlották fel az FAI-nak az úgynevezett Nyeszterov-kupát, ő volt az a pilóta, aki először bukfencezett Oroszországban. Az Ermitázsból kihoztak egy nagyon értékes kupát, és ezt ajánlották fel a győztes csapatnak, ez azóta is megvan, vándordíj. De az első 3 név, amit oda felvéstek a talapzatra: Tóth József, Katona Sándor, Fejes Péter. A szovjetek tehát a Nyeszterov-kupát és a csapatgyőzelmet sajnálták a legjobban. Ezért lehet talán szomorkás az arcuk ott.

Az áhított Nyeszterov-kupa

Nekem még mindig belesajdul a szívem, hogyha azokra a percekre gondolok, amikor ott álltunk a pódium legmagasabb fokán Budaörsön, a zenekar játszotta a magyar himnuszt a tömeg előtt. Minden nap nagy tömeg volt, de különösen a döntő környékén, a megnyitón és a zárón, meg az ezt követő Ferihegyi repülőnapon is. Valahogy igazi sportcsemegének minősítették akkoriban ezt a vb-t. Mi is ott álltunk meghatódva, nekünk sem ért fülig a szánk, hiába győztünk, de azért rajtunk volt még a terhelés, talán a fáradtság jelei is mindenkin megmutatkoznak. De megható pillanat volt, mert valószínűleg éppen akkor, amikor ez a fotó készült, éppen akkor ment a himnusz. A legelégedetlenebbek a csehek voltak, akik többet reméltek, vagyis ők is győzni akartak. Övéké a repülőgép, nyertek már vele egy világbajnokságot. Az oroszoknál a csalódottság csak azért volt, mert nem a csapat jött össze nekik.

Szétszéledés: a következő vb már nem sikerült annyira...

A te életedben mennyire volt meghatározó a ’62-es budaörsi győzelem? Mennyire irányította a sorsodat, mennyire volt ennek döntő jelentősége?

Nekem a műrepülés már nagyon korán beleszólt az életembe. Tizenhét éves voltam, amikor Békéscsabán vitorlázó műrepülő képzést kaptam. Kéthetes kurzus volt, akkoriban nagyon sokan elvégezték ezt, én Isten különös kegyelméből bekerültem ebbe a társaságba, és elég jól is ment. A csehszlovák Lunak típusú, nagyon kiváló vitorlázó műrepülőgéppel repültünk, amiből nyolc volt Magyarországon. És azóta aztán megszakítás nélkül műrepülök. Amikor beestem a műrepülő keretbe, akkor már motoros gépen repültem. Nekem előbb jött a kötelék műrepülés Fejes Petivel és a Fehér Mikivel, mint a nagy szólózások, és az óriási hatással volt rám, mert a kötelék műrepülést én a legnagyobb csodának tartom. Összeforrni a másik szárnnyal, a másik emberrel: akárhányan csinálják a köteléket, az egy szív, egy fej, egy lélek. Nekem ez a nagy csoda, és ez már nagyon jó előképzést jelentett.

Győzelem után fogadáson, a kép jobbszélén az edző, akinek hatalmas része volt a győzelemben: Mandl Ernő

Amikor bejött a 1962-es siker… hát mi akkor nem kaptunk túrót sem, csak meleg kézfogásokat. Nem volt ilyesmiről szó, mint manapság, hogy pénzjutalom vagy akármi más. Mindenesetre az akkori közlekedési miniszter megkérdezte, hogy mi lesz veletek? Tóth Jocó azt mondta, hogy ő hangármérnök a Malévnél, és szeretne hajózó állományba kerülni, aztán mondta  a miniszter, hogy: na, írjad, Rudi, a kívánságokat. A Jocó oda is került, és elkezdett Il18-asssal repülni. Fejes Peti albérletben lakott, és lakásproblémája volt, mondta, hogy jó lenne egy tanácsi bérlakás, akármilyen kicsi, de az lenne a segítség, én is azt mondtam, mert én meg a szüleimnél társbérletben laktam, és akkoriban született a kisfiam. Nevetséges, de végül nem lett a dologból semmi, egyedül a Jocónak jött össze.

Két évvel később Bilbaóban, Spanyolországban volt a vb. Ugye Spanyolország a mi riválisunk volt, amikor mi kaptuk a rendezés jogát, két évvel később ők rendezhették meg Bilbaóban a versenyt. Hát ott már jól megvertek bennünket, ugyanis mindenki a két év alatt továbbfejlesztette technikailag a gépeit. A cseheknél meglett a konstans légcsavar, nagyobb motor, ami most az 526-osokban látható, behúzható futó, együléses repülőgép stb. Mindenki megerősödött, csak mi nem. Ugyanis ’62 után hirtelen elfeledkeztek rólunk, már nem volt pénz, már nem volt presztízsszempont, nem volt sportpolitikai szempont. Ment tovább a dolog persze valamelyest, de már nem volt az a nagy elszántság, hogy mindent biztosítsanak, mint a 1962-es vb előtt. Így aztán nem csoda, hogy ott kikaptunk: ugye vittük a hónunk alatt a Nyeszterov-kupát, és ott is hagytuk.

Egyedül a Jocó kapott olyan támogatást, hogy a Tréner Mastert átépíthette. Mérnök lévén kicsit akaratos volt, és ez el is vitte a pénzt. Mi csak azt kértük, hogy állítható légcsavar legyen a gépeinken, és akkor helyt tudunk állni. Hát ezt nem kaptuk meg, mert elvitte a pénzt Jocó gépének az átalakítása. Morava motort tett bele és állítható légcsavar is volt benne, de nem akart rendesen háton repülni a motor, sose jött igazán teljesen rendbe, mindig volt vele valami kis kekec. Ezt a Jocó-féle Tréner Mastert, ez a modifikált változatot bukfencnek nevezték el, így hívták a kutyámat is, nemrég halt meg.

Filmfelvétel a Duna felett, a balkísérő Katona Sándor és a TRL

Műrepülés hatvan éven át!

Bilbaóból visszaérve a régi nagy csapat szétszéledt. Mindenki kapott valami komoly ajánlatot. Fehér Miki ment a térképész repülőkhöz, Jocó hajózó állományba került, Fejes Peti a kormánygépre került pilótának, szegény ott is hagyta a fogát egy 134-essel, én pedig egy nagyszerű lehetőséget kaptam, a vízügyi repülőszolgálathoz kerültem. Mindenkinek megvolt a maga repülő munkája, és emellett nem mindenki tudta folytatni a műrepülést. Én azért ott maradtam a közelében, és amikor csak tehettem, akkor műrepültem, de nem maradt idő a munkám miatt, nem maradt idő a versenyekre, edzőtáborokra, egyszerűen nem engedtek el bennünket.

A magyar válogatott kerettel, valamikor a nyolcvanas években, a képen balról Balatoni József, Besenyei Péter, Juhász Sándor, Daka Olga, Szilágyi Tibor

15 évet lenyomtam a vízügyi repülőszolgálatnál, csodálatos, szép korszak volt, és utána a légügyi hatóságnál, az LRI-nél voltam a vizsgáztató és berepülő csoportban Kovács Paliékkal együtt, ott megint sok lehetőség nyílt a műrepülésre. A berepülések kapcsán a műrepülhető gépekkel műrepülni kellett. 64 után feloszlott a kötelék is, és szétszéledtünk, tehát a versenyszerű repülés megszűnt. Ezt követően én csak oktattam műrepülést alkalomszerűen. Ez tartotta bennem a lelket a műrepülés iránt, mígnem aztán feltámadt a vitorlázó műrepülés. 1985-ben rendezte az FAI az első világbajnokságot Ausztriában, Mautendorfban, és ott már én is bent voltam a csapatban Matuz Pistával és Spang Ferivel együtt  egy kölcsön nyugatnémet repülőgéppel, a MÜ28-assal. Ez megint óriási mértékben beleszólt az életembe, mert visszatért a versenyszerű műrepülés. Ha nem is motoros géppel, de vitorlázó géppel, ami azóta is egyre népszerűbb, és azóta is ezt művelem.

Tavalyelőtt Finnországban versenyeztem utoljára vitorlázó műrepülésben, közben a svéd csapat edzője voltam, és ez nekem fontosabb volt, mint az én egyéni eredményem. Végigrepültem versenyen kívül minden számot. Éppen a 75. születésnapomat ünnepeltem ott, úgyhogy azért az jólesett nekem. Most oktatok műrepülést, edzek csapatokat Európa különböző országaiban, ebben az évben a svéd, az olasz és a svájci csapattal foglalkozom, hivatalos edzője most a világbajnokságon a svéd csapatnak leszek. A lényeg az, hogy olyan méreg a műrepülés, amit 17 éves koromban megkaptam, és tart most már 60 éve. Egyedüli ilyen majom vagyok, akinek ilyen hosszúra nyúlt a műrepülő pályája, és még ma is művelheti, hála a jó istennek, fizikailag és mentálisan is, és főleg, hogy hasznát veszi egy csomó ember.

A vitorlázó műrepülés hozta vissza életébe a versenyek világát

Én magam összesen azt hiszem, összesen 14 vb-n repültem, csak a lengyel Makula az, aki hasonlóképpen áll, de ő 15 évvel fiatalabb, úgyhogy ő le fog körözni majd engem. Viszont nem tudom, hogy ki van még, aki talán egy amerikai, aki meglehetősen korosan, egyik legjobb edzőnek számít a világon, az amerikaiak azt mondják, hogy ő a legjobb, a franciák azt, hogy a Claude Bessier, aki jó barátom, a francia motoros műrepülő válogatott edzője. A vitorlázórepülők engem emlegetnek, már csak azért is, mert én versenyzőként  kezdtem edzősködni, párhuzamosan műveltem a kettőt, és soha nem néztem azt, hogy az általam edzett vagy oktatott pacák előttem végez, ez engem soha nem zavart, ezt tudták rólam. Amit én tudtam, azt én két kézzel adtam, hol én voltam előrébb, hol a növendékem. Meg kellene számolnom, hogy hány nemzeti bajnok, hány Európa  bajnok és hány világbajnok került ki, hányan álltak a pódiumon, akik az én partnereim voltak, és még lesznek, figyeld meg az idei eredményeket. Majd neked megsúgom, hogy ki fog győzni, mert találtam egy nagyon tehetséges fiút.

A HA-TRL Tökölön, boldog gazdájával

Az interjúsorozat utolsó részében az ötven évvel ezelőtti műrepülő-vb néhány más érdekes utózöngéjéről beszélgetünk. Katona Sándor gépe 1962-ben a HA-TRL lajstromjelű 226-os volt, és most, ennek a riportnak a részeként ebben, vagy mondjuk így: majdnem ebben a gépben fotózhattam a világbajnokot. A Ludmilla becenevű Trénerről éppúgy olvashatnak, mint arról a hölgyről, akivel az ismeretséget megintcsak a műrepülésnek köszönheti, és aki vitorlázó műrepülő gyakorlata végrehajtására olykor maga vontatja Katona gépét a levegőbe. És aki 1983 óta a felesége.

(Folytatjuk)