Amikor még 2011-ben az első fantáziaképek megjelentek róla, sokan azt mondták: ez tényleg csak fantázia. Most viszont kikerült a világhálóra az első néhány valós fénykép is a készülő gépről, a világ legnagyobbnak ígérkező repülőgépéről, egy új műholdas – vagy ki tudja, talán emberi űrrepülést is szolgáló – indítási platformról.

3600 méternyi pálya kell a felszálláshoz, de egyébként a föld bármely pontjáról bármikor indítható: ez ennek a rendszernek a hatalmas előnye

A Paul G. Allen alapította Stratolaunch Systems két kiemelkedő, valóban úttörő szerepet játszó technológiai műhely, az Orbital és a Scaled Composites alkotása lesz. Az Orbital 2013-ban csatlakozott a programhoz, miután a Dragon-űrhajóval híressé vált SpaceX viszont kiszállt. Az Orbital egyike azoknak az amerikai magáncégeknek, amelyek régóta bekapcsolódtak az amerikai űrprogramokba: Pegasus nevű többlépcsős rakétáját negyvenegy alkalommal indították egy L-1011-es egykori utasszállítóra függesztve, az Antares hordozórakéta segítségével pedig négyszer sikerült Cygnus teherűrhajót feljuttatnia az űrállomásra, igaz, az ötödik start tavaly októberben látványos kudarccal végződött. Az Orbital felelős a rakétáért és annak indító rendszeréért.

A Mojave Spaceport hatalmas hangárában egy ugyancsak hatalmas repülőgép körvonalai kezdenek kirajzolódni

A Scaled Composites feladata magának a hordozónak az elkészítése. A Scaled a világhírű tervező, Burt Rutan alapította cég, amely a WhiteKnightTwo/SpaceShipTwo párossal indította volna be talán már az idén az űrturizmus új korszakát, ha az anyagép szárnya alól startoló, ballisztikus pályán repülő hatszemélyes űrrepülőgép legutóbbi kísérlete nem végződött volna tragikus balesettel.

Érdekes fejleménye volt az elmúlt éveknek, amikor egy újabb magáncég is bejelentette, csatlakozna a projekthez. A Sierra Nevada Corporation akkor jutott erre a döntésre, amikor kiesett a NASA tenderéből, abból a versenyből, amelyen kiválasztották, melyik űrrendszer jöhet számításba az űrállomás rendszeres látogatására. A vesztes  az eredményhirdetés után a maga Dream Chaser mini-űrrepülőgépével átjelentkezett a Stratolaunch-hoz. Vagyis a Stratolaunch hordozó ezt a rakétával emelkedő, majd siklásban földet érő szerkezetet is indíthatná a szárnya alól, és ez lehetne az embereket szállító leágazása a vállalkozásnak.

A centroplan alá függesztett rakéta: így szállíthat más hasznos terhet is a gép

Mindenesetre az egész koncepció hasonló a Scaled WhiteKnight/SpaceShip rendszeréhez: meg kell építeni egy olyan hordozógépet, amely feleslegessé teszi a függőleges indítású hordozórakéták első fokozatát, illetve annak feladatát, a legtöbb energiát felemésztő szakaszt, az űrjármű felemelését a felszíntől tíz-tizenöt kilométer magasságig. A Stratolaunch rendszerben a kétlépcsős Orbital rakétát a hordozó szárnya alól tízezer méteren indítják, és az innen emeli alacsony földkörüli pályára a műholdat, vagy az embereket szállító űreszközt.

A rendszernek nemcsak az az előnye, hogy könnyebbé teszi az indítást, hanem hogy az adott műhold bárhonnan és bármikor indíthatóvá válik, ha rendelkezésre áll egy 3600 méteres pálya. Magyarán az indítás elszakadhat a hagyományos hordozórakéták által használt űrközpontoktól, ezáltal az Egyenlítőhöz képest gyakorlatilag bármilyen szöget bezáró alacsony földkörüli pályára feljuttatható a műhold, eddig soha nem volt rugalmasságot biztosítva az indításnak nemcsak térben, hanem időben is, és nem annyira kiszolgáltatottja a start az időjárásnak sem. Néhány nap alatt előkészíthető egy indítás, ami mondjuk egy adott krízisövezet megfigyelésére szolgáló katonai műhold esetében határozottan nagy előny...

Újabb fantáziakép: így nézne ki, ha a Stratolaunch a mini űrrepülőgépet emelné indítási magasságba

Míg korábban is voltak kísérletek és sikeres indítások is különféle repülő platformokról (Lockheed 1011, F-15), a nagy különbség, hogy a hatalmas hordozóval a hasznos teher is nagyságrendekkel nagyobb, meghaladja a hat tonnát.

A gép építésének bázisa két, jól kiválasztott Boeing 747-es törzs, egy óriási szárnnyal, és hat hajtóművel. A gép vezetését az ikertörzsek közül a jobboldaliból végeznék, az indítandó rakéta a műholddal vagy űrhajóval a két törzs közötti centroplanra lesz függesztve. Az első fantáziaképeken még jól kivehetők a 747-es törzsek jellegzetes formái, mint ezen a 2011-ben nyilvánosságra hozott animáción.

A mostani fotókon már egyértelmű, hogy nem az eredeti törzseket használják a gép építéséhez, a kirajzolódó gép inkább keskenyebb törzset mutat, és nyilván a jellegzetes púpot is feleslegesnek ítélték. A Stratolaunch egyik vezetője még 2013-ban azzal is magyarázta a változásokat, hogy a farokrész a vártnál nehezebb lesz, ezért kell megnyújtani az orr-részt, hogy a tömegközéppont megfelelő helyen legyen, ugyanakkor a gépnek a keskenyebb kialakításával kisebb lesz a légellenállása.

Ezen a felvételen pirossal karikázták be az emberi alakokat, csak hogy érzékeljük a gép nagyságát

A méretek most kezdenek igazán kibontakozni az ember szeme előtt. Hogy melyik a világ legnagyobb repülőgépe, azt persze több paraméter alapján állapíthatjuk meg: kétségtelen, hogy a Stratolauch hordozója a maga 117 méternél nagyobb fesztávolságával mindenképp világelső, hiszen az eddigi legnagyobb Antonov An-225 Mrija „csak” 88 és fél méter, ugyanakkor nincs semmi adat a Stratolaunch hordozó tömegéről, ami lehet, hogy nem éri el az ukrán óriás teherszállítóét.

2011-ben úgy tálalták a terveket, hogy a Stratolaunch hordozógépe öt éven belül repülni fog: ez tehát annyit jelentene, hogy 2016-ban már felszállna az óriás. A jelenlegi fotókról nehéz megítélni, ennek mennyi a realitása, a cég honlapján sincs semmiféle határidő. Egy biztos: sokan úgy tartják, valójában ez hosszú idő óta a leglogikusabb lépése az űrrepülésnek.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!