Tisztelet az elődöknek

Arra vonatkozóan, hogy milyen világszínvonalú munka volt a GANZ Villamossági Rt. részéről a fázisváltók sorozatgyártása, jellemző a következő történet: 1934-ben a huszonkét mozdony sorozatgyártásakor a Metropolitan Vickers manchesteri gyárának műhelyfőnöke, Mr. Fraeser Budapestre látogatott, hogy a helyszínen tanulmányozza a fázisváltók gyártását, amelyben a manchesteri műszaki gárda kételkedett. Két napig tanulmányozta a gyártás műveleteit, a főbb alkatrészeknek a megmunkáló gépekre való felfogásától egészen a próbatermi mérésekig. Az őt kísérő Ganz-gyári illetékeseknek nagyon sok kérdést tett fel, de a benyomásairól egy szót sem szólt. Ennek végeztével azonban az ügyvezető igazgató szobájában, miután a gyáriakkal a tárgyalóasztalhoz leült, végre megszólalt: „Uraim! Ha most kalap volna a fejemen, a legnagyobb elismeréssel emelném meg az önök munkásai, a munka művészei előtt. Mert ők művészek! Csodálattal szemléltem, hogy ezeken a régi, elavult, pontatlan szerszámgépeken a maguk művész-munkásai bámulatos ügyességükkel milyen kitűnő és pontos munkát végeznek. Mondhatom, hogy közel két évtizedes műhelyfőnökségem alatt nem volt alkalmam ilyen kitűnő munkásokat megismerni. Sok gondtól mentesülnék, és nem fájna a fejem, ha manchesteri műhelyemben legalább néhány ilyen művészem volna!”
Ilyen volt a magyar munkás és Magyarország az 1930-as években!

A villamos vonatkozásban kifogástalan mozdonyok hajtóművével kapcsolatos kérdések tárgyalása – mint annyi más részleté – természetesen meghaladja írásunk terjedelmét. Itt csak annyit lehet megemlíteni, hogy a tapasztalt nehézségeket hathatósan csak a hajtómű rekonstrukciójával lehetett volna orvosolni. Erre vonatkozóan Tóth László l938-ban, Seefehlner Egon, volt osztrák szövetséges vasútigazgató l939-ben terjesztett be több vonatkozásban igen figyelemreméltó, végül azonban sajnos meg nem valósított javaslatokat.

Kandó Kálmán 1930-ban

Társak az alkotásban

Befejezésül emlékezzünk meg Kandó Kálmán néhány közvetlen munkatársáról, azokról a kiváló mérnökökről, művezetőkről és szakmunkásokról, akik nélkül nem valósulhatott volna meg a megcsonkított Magyarország nemzetközi elismerést kiváltó egyik legnagyobb műszaki alkotása. A munkatárs szerepéről az egyik legközvetlenebb kolléga, Pöschl Imre, a budapesti József Műegyetem professzora – aki egy hosszabb megszakítással ugyan, de végigkísérte Kandó alkotó pályafutását – egy vele riportot készítő újságírónak közismert szerénységével a következőt mondta: „Ez a szó, hogy Kandónak munkatársa voltam könnyen félreértésre adhat alkalmat. Kandó annyira fölötte állt mindenkinek, hogy neki munkatársa nem lehetett senki. Mellette a munkatárs szerepe csak az volt, hogy közvetítette az ő ideáit.”
Arról, hogy milyen körültekintő lelkiismeretességgel készült egy-egy részlet-összeállítás, fogalmat alkothatunk báró Manndorff Béla gépészmérnök visszaemlékezéseiből: „…Az új konstrukciók szerkesztésénél Kandó többnyire felkérette a műhelyekből az illetékes művezetőt, vagy egy nagy tapasztalatú szakmunkást, hogy a születendő szerkezetet velük átbeszélje. Ezeknek a megbeszéléseknek rendes tagjai voltak: Nedved művezető, a forgácsolás legkiválóbb mestere, az öreg Gogola, a legjobb esztergályos, Nagy művezető, a tekercselés, és Kőnig művezető, a szerelés nagymesterei és még sokan mások. (…) Néha órák hosszat négyen-öten is ültek, főkonstruktőrének Pavlovszky Gyulának két méter hosszú rajztáblája előtt, tárgyilagos, élénk, de sokszor heves vitatkozásban, miközben Kandó soha nem éreztette senkivel szellemi felsőbbrendűségét és hatalmas tudása adta nagy távolságot.  A vitatkozás eredményeit Pavlovszky szédületes gyorsasággal rajzolta meg, de a további spekulálás eredményeként olykor radírozásra is sor került. Ezek a megbeszélések mindig nagy hatással voltak a résztvevőkre, akik még sok év után is büszkén emlegették: Kandó vezérigazgató úr meghallgatta a szavaimat és magáévá tette tanácsomat.”

Írásunk bevezetőjében Kandónak a fázisváltós rendszerre vonatkozó néhány gondolatát olasz kollégájához és barátjához, Lello Pontecorvóhoz írott leveléből idéztünk. Befejezésül álljon itt néhány sor abból a visszaemlékezésből, amiben Pontecorvo állított emléket Kandó Kálmánnak, nemes gondolatokkal világítva meg a magyar szakember alkotó nagyságának és egyben emberi egyéniségének kivételes jellemvonásait:
„…Honfitársai előtt hadd tárja fel más azt a mérhetetlen jelentőséget, amely Kandó Kálmánt úgy is, mint tudóst, úgy is mint kiváló mérnököt, mint egyedülálló jelenséget messzire kiemeli a villamos vontatás terén működő konstruktőrök közül annál a különös képességénél fogva, hogy zseniálisan tudott megoldani tágkörű villamos és mechanikai problémákat, szervesen eggyé olvasztotta ezeket egyetlen elektrotechnikai koncepcióba. Így ennek a hatalmas alkotásnak, a villamos mozdonynak stílust adott, és mint valami műremekre egyéni bélyegét nyomta rá…

A megoldandó problémával szemben addig nem volt nyugalma, amíg a tökéletes megoldás agyában alakot nem öltött. Némelykor kínos, napokig tartó vajúdások voltak ezek, ha a feladat különösen súlyos volt, de nagyon ritkán kellett visszahátrálnia, hogy más kiinduló pontot válasszon (…) nem volt nyugalma mindaddig, amíg minden egyes részletszerkezet tökéletesen át nem volt gondolva (…) A kötelességérzet és a konstruktőri lelkiismeretesség ilyformán nála a legnagyobb magasságra hágott, de természetesen hallatlan lelki és szellemi kínok árán.”

Ha írásunkkal némileg sikerült Pontecorvo gondolatait igazolnunk, és a magyarságunk egyik legnagyobbja, Kandó Kálmán iránti tisztelet ébrentartásához hozzájárulnunk, elértük célunkat.

Fojtán István (Megjelent az Indóház Extra 2008. téli számában)