Úton nyugat felé: szárazföldi bombázók a tengeri hordozó fedélzetén (fotók: doolittleraider.com)

Az elmúlt hét egy különleges történelmi momentum évfordulójának jegyében telt az Egyesült Államokban: hetvenöt éve zajlott a második világháború egyik legbátrabb, mondhatni szinte legőrültebb akciója, az úgynevezett „Doolittle Raid”, az a légitámadás, amelynek során kétmotoros szárazföldi bombázók kis köteléke repülőgéphordozóról startolva csapást mért Japánra, nem annyira az okozott anyagi, mint inkább morális rombolás tekintetében.

Csoportkép indulás előtt, az előtérben balról Doolittle

Az 1941 decemberében történt hatalmas veszteség, a japánok támadása Pearl Harbor ellen az amerikaiaknak súlyos csapásnak bizonyult, a háborús lelkesedés helyreállításához kellett az az akció, amely az egyelőre reménytelen hadihelyzet ellenére megcsillantotta a győzelem esélyét. A Tokió elleni bevetés kiagyalója, Henry H. „Hap” Arnold tábornok, illetve Jimmy Doolittle alezredes volt (utóbbi akkorra már az egész globális aviatika egyik meghatározó figurája, aki például először hajtott végre 1929-ben, teljesen elfüggönyözött pilótafülkében csak műszerek szerinti „vakrepülést”).

Kiválasztották azt az egyetlen kétmotoros bombázót, a B-25 Mitchellt, amely, mint azt a többhónapos titkos próbaidőszak igazolta, képes volt felszállni a maiakhoz képest roppant rövid hordozók fedélzetéről is, a sor elején álló Mitchelleknek nyolcvan méternél kevesebb volt a rendelkezésre álló pályahossz... Mindent, ami kiszerelhető volt, kiszereltek a gépekből, viszont póttartályokkal növelték a hatótávolságot, a terv szerint a Hornet hordozó és köteléke a tizenhat géppel mintegy négyszáz mérföldnyire „lopakodva” közelíti meg a japán partokat, onnan startolva a bombák kioldása után a gépek egyenest továbbrepülnek nyugat felé, és a „baráti” Kínában landolnak majd.

Mind a tizenhat gép, ha nehezen is, de elemelkedett a fedélzetről

Nem így történt, a Hornet-alakzat Japántól jóval távolabb egy japán halászhajóval találkozott, amelynek személyzete (a rombolók sikertelen tüze után csak egy másik hordozóról felszálló zuhanóbombázók találták el az apró járművet) huszonhét percen át tudta leadni a jelzéseit Tokiónak a semmiből felbukkant flottakötelékről. Nem volt mit tenni, Doolittle döntött, a tervezett négyszáz helyett 650 mérföldnyi távolságból azonnal indultak Japán felé.

Az időjárás is erősen ellenük dolgozott, a kötelék szétszóródott, voltak gépek, amelyek nem Tokiót, hanem Jokohamát és más városokat támadtak: a felbolydult légvédelem ellenére valamennyi gépnek sikerült átrepülnie a szigetországon, de egy tudott csak épségben leszállni, nem Kínában, hanem Vlagyivosztokban (Sztálin előzőleg nem engedélyezte, hogy a támadás résztvevői szovjet területen landoljanak, ezért a személyzetet deportálták), a többi gép vagy Kína partjai előtt szállt vízre, vagy a partvidéken zuhant le, miután a személyzetek ejtőernyővel ugrottak ki, mivel nem volt esély leszállásra.

Az akció részeseinek szentelt hivatalos portál szerint a nyolcvan főnyi személyzetből hárman haltak meg a lezuhant vagy vízbe csapódó gépekkel, nyolcat fogtak el a japánok, akik közül hármat végeztek ki, ötüket pedig a háború végéig tartották több mint sanyarú fogságban Japánban, amit egyikük nem is élt túl. Öten haltak meg további harcok során az ázsiai frontokon, négyen vesztették életüket később az észak-afrikai hadszíntéren.

Az egyetlen gép, amely épségben leszállt, Vlagyivosztokban

A támadás elsősorban tehát azért vált óriási jelentőségűvé, mert meghatározta a japán műveleteket a következő hónapokban: a szigetország sérthetetlenségét hirdető, a Pearl Harbor elleni akciót tervező és levezető Jamamoto tengernagy Doolittle akciója után mély depresszióba esett, és napokig nem mozdult ki zászlóshajója kabinjából, majd kierőszakolta azt a csatát a Midway-szigeteknél, amely során több japán hordozó pusztult el, és ez már valóban lényegében hatott a Csendes-óceánnál zajló harcok kimenetelére. Ahogy ezt történészek találóan megjegyzik, Midway volt a hadszíntér Sztálingrádja: még hosszú ideig tartott a háború, de innentől a japánok védekezésre kényszerültek.

A Doolittle Raid hetvenötödik évfordulóján az amerikai légierő Ohio állambeli múzeumánál zajlottak a legautentikusabb megemlékezések. Tizenegy B-25-ös hajtott végre tisztelgő repülést a daytoni Wright-Patterson bázis fölött, az első felszálló az a Panchito nevű, ezüstös Mitchell volt, amelynek floridai légifotózásáról nemrég portálunk is beszámolt. A kétmotorosok formációját két, a támaszponton állomásozó B-1-es szuperszonikus bombázó követte, az egyik négyes B-25-ös kötelék pedig azok tiszteletére, akik életüket vesztették a különleges akcióban, bemutatta a „Missing Man” formációt, az egyik kísérő kiválását az alakzatból.

B-25-ösök a mostani megemlékezésen

A megemlékezésen ott volt a nyolcvan fős, egyébként csupa önként jelentkezőből álló alakulat egyetlen, még élő tagja: a most százegy éves Richard Cole másodpilótaként repült Doolittle mellett a tokiói támadókat vezető B-25-ösben. Az idén ő lesz a világ legnagyobb repülőtalálkozója, Oshkosh díszvendége.

Richard Cole

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!