A néhány napja történt katasztrófa, a Teheránból felszállt ukrán utasszállító Irán által is beismert lelövése kapcsán sokan emlegetik, hogy sok évvel ezelőtt iráni utasszállítót ért hasonló végzetes támadás amerikai részről. Amit előző, a civil gépek elleni katonai támadásokról szóló összefoglalónkban is említettük, de most részleteiben is felidézzük, azért, mert a hasonló szörnyű esetek jónéhány jellemzőjét lehet tetten érni, olyan részleteket, amelyek egyelőre az UIA 737-esének lezuhanásáról nem áll rendelkezésünkre.

Az esemény, amelyről bekövetkezte után 25 évvel emlékeztünk meg, illetve az odavezető események láncolata tulajdonképp hónapokkal korábban indult, amikor a világ egyik legforgalmasabb tengeri útvonala és csomópontja egyben az egyik legveszélyesebbé is vált, az iraki-iráni háború közepette egyre gyakrabban érte támadás az ott közlekedő tankhajókat mindkét fél részéről. Ugyancsak nehéz helyzetbe kerültek  a térség más országai is. Kuvait, Szaúd-Arábia, Katar, Abu-Dhabi és Dubai is nehezen elérhetővé vált tengeren és levegőben egyaránt, amellett, hogy a világ olajellátása is veszélybe került: a tankerek védelmére is vezényeltek a térségbe amerikai flotta-egységeket.

Amint felidéztük, 1987-ben a USS Stark 37 tengerésze halt meg egy iraki F–1-es támadásakor. Gyakoriak voltak a kisebb ütközések az iráni Forradalmi Gárda gyorshajói és az amerikaiak között: a USS Vincennes és két kísérőhajója ezért reagált harcállapotba lépéssel, amikor azon a bizonyos júliusi napon hasonló támadás érte (a szoros övezetében) a USS Montgomeryt. A harcok közepette egy támadó iráni F–14-est le is lőtt a hajók valamelyike. Szerencsétlen mód ekkor szállt fel néhányszor tízmérföldnyire mindössze a harcoktól az Iran Air 655-ös járata Bandar Abbasból, hogy utasait a szoros túloldalára, Dubajba vigye.

„Innentől kezdve kezdődött az a zavaros néhány perc, ami a tragédiáig elvezetett” – írtuk az évfordulón. „A Vincennes radarkezelői látták a közeledő gépet, de többféleképp is félreértették a mozgását, úgy vélték, hogy az Airbus a Tomcatek támadó manőveréhez hasonló profillal süllyed, valójában az A300-as emelkedőben volt. Hétszer próbálták a hadihajóról a katonai vészfrekvencián meghívni a gépet és négyszer azon a polgári vészfrekvencián (121,5), amelyet minden közforgalmú repülőgép személyzetének figyelnie kell, de egyiken sem kaptak választ.

A katonai frekvenciára hangolható rádiója nem is volt az Airbusnak, a polgári vészfrekin elhangzott hívásokra pedig valamiért nem reagált a személyzet. Vagy azért, mert nem figyelte a frekvenciát, vagy azért, mert nem hitte el, hogy őket hívják: a hadihajóról azonosításképp a gép föld feletti sebességét adták meg, a személyzet pedig feltehetően a levegőhöz viszonyított sebességet tartotta mérvadónak, és ezért hitte, magyarázták sokan az események után, hogy a hívás nem nekik szól. A Vincennesen viszont nem volt olyan rádiórendszer, amely révén a civil légi forgalmat közvetlenül »fülelhették volna« a tengerészek.

Negyven másodperccel az utolsó sikertelen hívás után a Vincennes parancsnoka annak ellenére adta ki a tűzparancsot, hogy igazán nem győződhetett, nem is győződött meg a gép típusáról és szándékáról. Az egyik légvédelmi rakéta a gép farokrészébe, a második az egyik szárnytőbe csapódott, az Airbusnak nem volt esélye a túlélésre.” Az áldozatok száma 290 volt.

„A felelősséget végül is az amerikai fél többféleképp elismerte, egy vádat utasít vissza azóta is, feltehetően joggal: azt az iráni állítást, hogy a gépet annak tudatában lőtték le, hogy az polgári gép, utasszállító, békés célokkal, békés utasokkal. Felelőtlenség, egy rossz parancsnok túlzottan felajzott harci kedve, egy egyáltalán nem tiszta helyzet egyoldalú értelmezése, hibás eljárások és sok minden más is teljes joggal felróható az amerikaiaknak, de egy utasgép utasgépként való szándékos lelövése biztos nem.”

Valószínűleg hasonlóan értékelhető a mostani katasztrófa is: teljesen igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy ha annak az iraki ütegnek a parancsnoka tudta volna, hogy egy utasszállító jelent meg a körzetében, biztos nem bántotta volna a gépet. Azonban az iráni beismerések is tartalmazzák azt a mozzanatot, hogy Irán és az iráni katonák nem erre számítottak, hanem arra, hogy az iraki koalíciós bázisok elleni támadásra érkezik a válasz, netán olyan drónok formájában, mint amilyen Kászim Szulejmani iráni katonai vezetőt ölte meg.

Ami furcsává teszi a mostani eseményt, az az, hogy a Vincennes/Airbus eseményhez képest a technika azóta nagyon sokban előre haladt. A követő oldalak tanúsága szerint az utasszállító természetesen használta a maga válaszjeladóját, amelynek révén egy átlagos repülésszerető is láthatta volna az internetes portálok valamelyikén, például a Flightradaron, hogy mi közelít a repülőtér felől. A 737-es felszállása után nem néhány másodperc, hanem több, legalább öt perc állt volna rendelkezésre, hogy a gép mivoltát tisztázzák, ennyi idő telt el ugyanis a felszállástól a találatig, amikor megszűnt az adatszolgáltatás a Boeing felől.

Az irániak is említik a kommunikáció átmeneti hiányát, de nem tudni pontosan, hogy ez mit jelent. Teheránnak nyilván kiterjedt és erős légvédelmi rendszere van, amely felügyeli az egyes egységeket, kérdés, hol lett volna az a pont, ahol ez a rendszer valamiképp kapcsolatban áll a polgári légtérfelügyelettel. És az is kérdés, hogy itt szakadt-e meg az információk áramlása, vagy a katonai hálózaton belül.

Azután, hogy megjelentek a videók a gépet ért találatról illetve a roncsmezőn talált rakétafejről, azután, hogy műholdas radaradatok igazolták a légvédelmi rakéták indítását majd becsapódását, azután, hogy három mérvadó állam is bejelentette, hogy mi történt, az irániak a korábbi cáfolatok ellenére az alaptényt kénytelenek voltak elismerni. De nem biztos, hogy azok a részletek, amelyek döntőek lennének az igazi tanulságok levonása érdekében, valaha is felszínre kerülnek. A nyomok gyors eltüntetése nem feltétlenül mutat ebbe az irányba.

Minden repülésbiztonsági vizsgálatnak az az elsődleges célja, hogy felderítse és kiiktathatóvá tegye azokat a hibákat, amelyek az eseményre vezettek. Irán egyelőre szigorú vizsgálatot jelentett be – a felelősök megbüntetésére, ami sem mechanizmusában, sem technikájában, sem eredményeit tekintve nem feltétlenül azonos az elfogulatlan szakmai vizsgálattal. Kérdés, melyik fontosabb most Teherán számára, lesz-e lehetősége a nemzetközi repülőtársadalomnak, hogy új ismeretek révén elkerülhető legyen a katonák és civil aviatikusok újabb konfliktusa. Hogy legalább annyira mélységében tudjuk megérteni, mi történt Teheránban, mint ahogy tudhatjuk, mi történt annak idején a Hormuzi szoros térségében.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!