A sajtótermék szerint megszűnik a reménytelennek látszó helyzet a Nyugati pályaudvar alatti aluljáróban, a MÁV sorra mondja fel az előnytelen szerződéseket, amelyeket korábban az itt megtelepült üzletek üzemeltetőivel kötött. Ennek keretében takarítanak is, graffitimentesítenek, ipari porszívóval estek neki az elkoszolódott mennyezetnek, vegyszerrel mosták le a lépcsőket, falburkolatokat, folyókarácsokat.

2019-ben tovább folytatódik a munka, kicserélik, ami elromlott, eltörött, pótolják, ami hiányos. Az is a jó hírekhez tartozhatna, hogy a rendcsinálás keretében lebontják az álmennyezetet, csak a fényforrások rögzítéséhez szükséges acélszerkezet marad a helyén. Ez a jó hír azért nem jó hír, mert az álmennyezetet bizony nem az építmény tulajdonosa, a MÁV bontotta le, és nem a mostani rendcsinálási kampány keretében. Nem, azt a bérlők bontották le, szépen, lassan, fokozatosan. Ha valahová a totális bazári hangulat megidézéséhez fel kellett akasztani még egy villanykörtét, egy reklámtáblát, ha oda kellett barkácsolni valami mozdíthatót valami mozdíthatatlanhoz, akkor bontottak, ha kellett, akár álmennyezetet is. Jó két évtizedig nem tűnt fel senkinek, hogy a bérlők úgy viselkednek a bérleményben, mintha az ő tulajdonuk lenne. Ha fel is tűnt, képtelenek voltak érvényesíteni a bérbeadó és a tulajdonosi jogokat.

A megcélzott vásárlói réteg pedig nem az úgynevezett utca embere volt. Az utca embere üzletnek látszó intézményekben próbálja kielégíteni vásárlási szükségleteit. Nem, ez maga a falusi vásár volt, nagyvárosi körülmények között. A faluvégi vásártér szivárgott be a legforgalmasabb budapesti személypályaudvar réseibe, úgy, hogy a tulajdonosnak évtizedeken át szava sem volt ehhez.

A pestis terjedt. 1999-ben azt nyilatkozta a MÁV akkori főépítésze, hogy – bár vannak próbálkozások, de – mindenképpen ellen fognak állni azoknak a várható törekvéseknek, hogy a első és a kilences vágány közötti fejperont fedő, akkor a Westend-beruházás keretében megépült új csarnoképületben kiskereskedelem telepedhessen meg. Az eredményt láthatjuk: két, az éhes utasok nem szűnő rohamaiban megkeseredett hölgy látja el túrós táskával és kakaós csigával a szobi és egomi zónázók utasait, a szomszédos kereskedelmi egységben csak a negyven centinél keskenyebb embereket tudják kiszolgálni rántott karfiollal – hiába, kellett a hely az italhűtőknek. Kicsivel odébb valódi kocsmai hangulat uralkodik, végül is jogosan: bár hideg van, de az ital fűt és tető is van a fejünk felett. Melegebb időkben más a helyzet, akkor felolvadnak a most dermedt tócsák és beazonosíthatatlan foltok a kövezeten, minden ragad egy kicsit, zsírszag lengi be a tájat.

Hogy mindez miért van mindig így, automatikusan, annak rejtélyét megpróbálhatjuk feloldani, néhány pontba szedve:

  • A vasút presztízse ma, Magyarországon rendkívül alacsony. Kevés kivételtől eltekintve ma vonattal az utazik, aki más közlekedési módot nem engedhet meg magának. A Nyugati pályaudvar forgalmának jelentős részét kitevő ingázóforgalom esetében ez a tétel kismértékben módosul, ebben a használói körben már magasabb a vasút presztízse, de az ideális állapottól még messze vagyunk. Ez a helyzet rányomja a bélyegét mindazokra a kereskedelmi létesítményekre, melyek a pályaudvar közelségéből próbálnak meg megélni.
  • Budapest nagy vasúti utasforgalmi létesítményeinek jelentős része évtizedekkel ezelőtt, egy alapvetően más társadalmi, gazdasági közegben terveződött és épült meg. A követett cél tömegigények kielégítése volt, szigorúan funkcionálisan, szerény anyagi színvonalon. A kőbevésett, betonba öntött építményekben nem kaptak helyet azok a komfortzónák, amelyek kiszolgálhatnák az átszálló, haladó utast. A körülmények változásával ezek a létesítmények utólag keresték meg a helyüket, általában kevés sikerrel.
  • Többször, több helyen elmondtuk már, hogy az állami vasúti közlekedési cég rossz gazda, hanyagul bánik a rábízott létesítményekkel. A figyelem persze változik, de a folyamatok nagyon lassúak. Most úgy tűnik, hogy a vasút hőskorából megmaradt épületállományt talán a végveszély már nem fenyegeti, de a vállalat nagyon lassan fog oda eljutni, hogy a hőskorból abszolút kieső, elmúlt néhány évtized esetenként kiemelkedő közlekedésépítészeti műveit értéküknek megfelelően megbecsülje. Röviden: a pécsi indóház pompázni fog, hiszen az érték, a révfülöpi állomásépületre még nehéz évtizedek várnak, mire eljuthat a megbecsülésig (pedig milyen jó kis ház!).
  • Általában már eljutott oda az urbanisztika tudománya, hogy felismerte: néhány esetben a túlméretezett felszín alatti terek feleslegesek, életellenesek. Ennek megfelelően már Budapesten is elkezdődött valami, több helyen is megszüntettek gyalogosaluljárókat, vagy legalábbis lehetővé tették a felszíni gyalogosközlekedést is. A vasút nyilván egy speciális terület, ahol ezek a folyamatok nem koppinthatóak le egy az egyben, de a tanulságokat a jól használható és az életellenes terekről érdemes itt is levonni.

Reméljük, hogy a most 2020-ra prognosztizált Nagy Nyugati Aluljáró-felújítás során e szempontok is fel fognak merülni! Addig pedig örülünk annak, hogy az aluljáró nem bódétlaníthatatlan!

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!