Merénylet Biatorbágyon – nyolcvan éve történt 3.

A világgazdasági válság mélypontján, feszült belpolitikai helyzetben, 1931. szeptember 13-ának éjjelén, 0 óra 15 perckor a biatorbágyi vasúti viadukton a magyarországi vasúttörténet egyik legsúlyosabb vasúti tömegszerencsétlensége történt. Matuska Szilveszter felrobbantotta a Budapestről Bécsbe tartó gyorsvonatot, melynek mozdonya és hat vasúti kocsija a híd alatti 26 méteres mélységbe zuhant. A merényletnek 22 halottja és 34 sérültje volt.

A balesetről a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME) Markó utcai mentőállomását Homonnay állomásfőnök telefonon értesítette a Keleti pályaudvarról. A bejelentést Nagy József ügyeletes mentőorvos vette, aki értesítette Körmöczi Emilt, a BÖME igazgató főorvosát, majd riadóztatták a teljes személyi állományt. Az első mentőkocsi Ivánszky Sándor, Bedő József ügyeletes orvosokkal és Székely Béla mentőtiszttel indult a Keleti pályaudvarra. A hordágyakkal, kötszerekkel, fáklyákkal felszerelkezett mentőcsapatot különvonat vitte a helyszínre.

A mentés

A sínek esetleges megrongálódása miatt félő volt, hogy vasúton nem lehet megközelíteni a helyszínt, így az igazgató-főorvos vezetésével Schlamadinger Emil ügyeletes őrsvezető, Német Ferenc, Péchy László, Bauer Ferenc mentőtisztek és Német Zoltán primárius (gyakornok) mentőtiszt mentőkocsikkal indultak el.

A bejelentéstől számított harminc perccel később, körülbelül egyszerre érkezett meg a két mentőcsapat a helyszínre, hol a közeli települések tűzoltóival és a helyszínt biztosító csendőrökkel együtt kezdték el a tömeges helyszín felderítését, majd a sérültek és haldoklók ellátását.

A helyszíni mentést laikus önkéntesek kezdték Steer Márton községi és Wieder Ernő vasúti pályaorvos vezetésével. Körmöczi utasítására a mentőegységek rögtöni sebesültgyűjtő helyet állítottak fel, a betegellátás fáklyák fénye mellett kezdődött. A sérültek elszállításának megszervezése eleinte komoly problémát okozott, mert a mentőket szállító segélyvonatot a MÁV szakemberei nem merték a pályatesten tovább engedni, így az igazgató döntése értelmében további mentőkocsikat riasztottak a Markó utcából. Sebők Zsigmond, a BÖME igazgatóhelyettese és Ruszwurm Rezső főorvos, igazgatói szaksegéd vezetésével Fürst Endre, Major Gábor mentőorvosok, Türk László, Woloszinovits Aurél és Petényi Tibor mentőápolók is megérkeztek a helyszínre. Az ellátott sérülteket a mentők a budapesti Szent Rókus Kórházba szállították.

Sokkoló látvány

Korabeli beszámolókból derül ki, hogy még a mentőket is sokkolta a látvány, Ivánszky Sándor mentőorvos egy külön cikkben emlékezett meg a tömegszerencsétlenségről: „Máglyákat raknak s ezek fokozódó fényénél látjuk csak igazán a szerencsétlenség teljes képét. A viadukt alatti nagy sár, a lezuhanó vonat alól felcsapódva, szürkére festett mindent. A mozdony 24 méteres zuhanása közben sebességével még 20 métert repült előre, míg földet ért… Leszáll a csönd, a halottak csöndje, tompává halkítja a kopácsolást. Most már csak halottakat hoznak. De mégis. Éles gyereksírás üti meg a fülünket. A megsebzett élet hangja... Nagy csoportosulás az egyik vasúti kocsi mellett. Ez a kocsi szaltót csinált a levegőben és tetejével esett a földre. A nehéz alváz, amelyik felülre került, úgy összelapította, hogy az alváz csak egy méter magasságban volt a földtől, égnek álló kerekeivel... Sorba húzzák ki alóla a halott anyát, az apát és leányukat. Megindul a fotográfusok pergőtüze. Mint a másodpercenként megismétlődő villám, hasítja át a sötétséget a magnezium fellobbanó fénye.”

A mentés helyszínén jelen voltak a Magyar Királyi Államrendőrség, a katonai hadtestparancsnokság, a MÁV elnöksége, a vasúti igazgatóság tagjai, továbbá Szász Sándor, az államvasutak főorvosa. A két világháború közötti vidéki mentőállomás-hálózatot kiépítő Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesületét (VVOME) Fitz Artúr ügyvezető igazgató és Kovács János igazgató főorvosok képviselték. A vezetésükkel kiérkező mentőegységek biztosították a műszaki mentés idején a tűzoltó alakulatok esetleges egészségügyi ellátását. A BÖME utolsó mentőegységei másnap, szeptember 14-én, vasárnap délben hagyták el a helyszínt, s vonultak be Markó utcai mentőállomásukra.

A mentésben közvetlenül három mentőorvos, négy mentőtiszt, egy mentőtiszt-hallgató, három ápoló, egy főápoló és három mentőgépkocsivezető vett részt. Csupán a telefonügyeletet ellátó őrsvezető, valamint a mentőállomás kapusa maradt a Markó utcai székház épületében.

Odaadás és önfeláldozás

A mentőket helytállásukért és a helyszínen tanúsított szakszerű magatartásukért gróf Karátsonyi Jenő, a BÖME elnöke és Körmöczi Emil, a mentőegyesület igazgató-főorvosa dicséretben részesítette. Samarjay Lajos államtitkár, a Magyar Királyi Államvasutak elnöke, 1931. szeptember 23-án kelt táviratában köszönte meg a mentők helytállását: „A biatorbágyi vasúti katasztrófa alkalmával még az éjszaka folyamán a helyszínen személyesen tapasztaltam, hogy a tek. Mentőegyesület orvosai és segédszemélyzete mily lelkes buzgalommal, odaadással és önfeláldozással végezte az áldozatok: a megsérült vasuti alkalmazottak és utasok közül az első segélynyujtás súlyos teendőit. Az elvetemült, gaz merénylet által megsérült embertársaink szenvedését enyhítő, nemes emberbaráti kötelesség lelkes teljesítését úgy a magam, mint az államvasutak igazgatósága és személyzete nevében is a legmelegebb köszönetemet fejezem ki és arra kérem a tekintetes Igazgatóságot, hogy ezt a baleset színhelyén kivezényelve volt mentőszemélyzetnek is tudomására adni sziveskedjék.”

MÁV-dolgozók képzése

A történtek megtárgyalására, s egy esetleges jövőbeli vasúti katasztrófa kapcsán felmerülő mentési együttműködés kialakítására 1931. október 7-én értekezletet hívott össze vitéz Csia Sándor, a MÁV igazgató-főorvosa a Keleti pályaudvar tanácstermébe. Az ülésre meghívót kaptak a MÁV pályaorvosai, a VVOME és a BÖME vezetői is. Az ülésen Körmöczi Emil igazgató-főorvos a megszervezendő vasúti mentés személyi, tárgyi és infrastruktúrális hátterének fejlesztését, kiépítését javasolta.

Körmöczi a Mentők Lapja októberi számában az „Első segítségnyujtás főbb elvei vasúti baleseteknél” címmel – egy esetleges újabb merénylettől tartva – a vasút dolgozói számára összeállított mentési tanácsait ismertette. A tanulmány első fejezetében, az „Első segítségnyujtás egyszerű baleseteknél” kétféle kiképzési formát javasolt. Az alapképzést a vasút valamennyi dolgozójának javasolta, 3-5 órás oktatás keretén belül.

Az alapkiképzés összetettebb formáján estek volna át azok a vasúti dolgozók, akiket fokozottan veszélyes üzemegységekben, elsősegélynyújtó beosztásban foglalkoztattak.4 Kiképzésük alapját gyakorlati ismeretek és szituációs gyakorlatok adták. A gyakorlati képzést Körmöczi mentőorvosok vezetésével óhajtotta megvalósítani, míg az elsősegélynyújtásra beosztott dolgozók helyszíni továbbképzéseit a MÁV üzemorvosai tartanák. A megszervezendő vasúti elsősegélynyújtó-állomány szakmai felkészültségének szinten tartását évente rendszeres továbbképzéseken javasolta erősíteni. Az „Első segítségnyujtás nagyobb vasúti szerencsétlenségeknél” fejezetben Körmöczi egy egységesen kiképzett és egységes mentési metodika alapján működő helyszíni ellátási tevékenységet javasolt, míg az első mentőegységek megérkeznek a helyszínre. „Azért okvetlen szükséges, hogy a megfelelő eljárások előre állapíttassanak meg és ezen utasítások kinyomassanak és a megfelelő helyen könnyen hozzáférhetők legyenek”.

Koordinál: az orvos-parancsnok

Részletes utasításokat dolgozott ki a vasúti mentők riasztására, továbbá a beteg és a balesetet bejelentő pontos és szakszerű kikérdezésére vonatkozólag. A MÁV vezetőségének egészségügyi segélykocsik és vasúti műszaki mentőkocsik beszerzését indítványozta. A szakszemélyzet kiképzése mellett felvilágosító táblák elhelyezését javasolta valamennyi vasúti kocsikba, mely a laikus utazóközönség tájékoztatásául szolgálhatna.

A vasúti mentést – előre kijelölt központokból küldött – mentő segélykocsik bonyolítanák le. E kocsikon az orvosi és egészségügyi szakszemélyzet mellett kötszereket, végtagrögzítő síneket, hordágyakat, lámpákat, fáklyákat, takarókat, poharakat, fecskendőket, továbbá a kor legelterjedtebb gyógyszereit (koffein, kámfor, cardiazol, adrenalin, morphium) ajánlotta rendszeresíteni. Felvetette, hogy az egészségügyi személyzet ügyeljen a beteg-dokumentáció vezetésére, így követhetővé válik az ellátott és az elszállított betegek mozgása. A helyszíni azonosítás érdekében az ellátó személyzet részére karszalagok használatát, a laikus segítségnyújtók számára jelvények kitűzését tartotta indokoltnak. Orvosi és vállra akasztható kötszeres táskákat javasolt szétosztani az egészségügyi szakszemélyzet között.

A helyszínen zajló mentési folyamatok irányítását a mentést koordináló orvos-parancsnok kezébe adná, kinek hatásköre az idegen segélynyújtó orvosok tevékenységének irányítására is vonatkozna. Ő tartaná a kapcsolatot a MÁV és a hatóságok illetékeseivel is. Mentőgépkocsik helyett a mentővagont ajánlja a tömeges szerencsétlenség sérültjeinek együttes szállítására, így állapotuk mindvégig nyomon követhető, gyakori mozgatásuk nem okoz további fájdalmakat a sérülteknek. A felkészültség karbantartása miatt próbariasztásokat és szituációs gyakorlatokat javasol, ugyanis ekkor derülnek ki a rendszer és a személyzet felkészültségének gyengeségei, így éles helyzetekben megelőzhetnék a felkészületlenségből eredő kapkodást és félelmet.

Mentési gyakorlat Isaszegen

A fővárosi mentőket nem érte felkészületlenül a biatorbágyi tömegszerencsétlenség. A szerencsétlenséget megelőző negyven évben számos tömeges vasúti helyszínt számoltak fel a BÖME mentőegységei. 1890. május 25-ének éjjelén Rákoskeresztúron történt az első magyarországi tömeges vasúti szerencsétlenség, hol 14 sérültet láttak el, s szállítottak kórházba. A mentők számára akkor még teljesen új helyzetben, érthető módon a stressz és a gyakorlatlanság is akadályozó tényező lehetett, így Kresz Géza, a BÖME alapító orvos-igazgatója Baross Gábor kereskedelmi miniszterrel és a MÁV igazgatóságával egyeztetve, 1891. október 29-én az isaszegi állomáson tömeges vasúti szerencsétlenséget imitáló mentési gyakorlatot tartott. A 46 mentőápoló és tíz mentőorvos vezetésével megtartott mentési gyakorlat nemcsak a szakminisztérium, hanem a közvélemény elismerését is elnyerte. A gyakorlat sikerét látva a MÁV is minden tőle telhetőt megtett az elsősegélynyújtás oktatásának biztosításával, biztonságtechnikai szabályok kidolgozásával és folyamatos korszerűsítésével.

Vasútüzemi mentőszolgálat

Az első magyarországi szervezett mentőszolgálatot, a BÖME-t megelőzve Csatáry Lajos miniszteri tanácsos, a Magyar Királyi Államvasutak főorvosa, a magyarországi vasúti mentés, a vasútegészségügy megteremtője elsőként szervezte meg a MÁV keretein belül működő üzemi mentőszolgálatot, mely közel húsz évvel megelőzte a polgári mentésszervezést.

„A 4. számú utasitás a magyar vasutakon való mentő szolgálat tárgyában” című oktató füzetében ismerteti a vasúti mentőeszközök, sürgősségi kötszeres mentőtáskák és mentőszekrények tartalmát. Az előbbit személyvonatokon, míg az utóbbit vasútállomásokon rendszeresítették. Közérthetően leírja a vasútállomásokon és a nyílt pályán fellépő balesetek gyors és szakszerű ellátásának szabályait. A fővonalakon 30, míg a mellékvonalakon 50 kilométerenként lévő vasútállomásokon vasúti pályaorvos állt készenlétben. A pályaorvos megérkezéséig, illetve az orvossal rendelkező vasútállomás felé haladó vonatokon valamennyi dolgozónak elsősegélyben kellett részesítenie az utazás során megsérült, rosszul lett beteget.7 Utasítása rögzítette a betegszállítás szakszerű fogásait, sérült (törött, leszakadt, kificamodott) végtagok sebellátását, rögzítését és nyugalomba helyezését. Görcsök, hasmenés, fulladás, újraélesztés, vérzések-vérzéscsillapítás, forrázás, fagyás, nőgyógyászati esetek és szülésvezetés(!) ismertetése állt a vasúti dolgozók elsősegély-oktatásának középpontjában.

Az oktatáson túl különösen ügyelt az állomásokon és vasúti kocsikban elhelyezett vasúti mentő-felszerelések készenlétben tartására: „A mentőeszközök mindenkor szabályszerű állapotban tartandók fenn. Gond fordítandó arra, hogy a mentőszekrényekben és mentőtáskákban a kellékek mindenkor jó állapotban és teljes számmal legyenek meg; mely czélból minden egyes szekrény és táska évenkint legalább kétszer pályaorvosilag lesz megvizsgálva. A mentőszekrények vagy táskák tartalmának mindenkori igénybevétele után az elhasznált tárgyak azonnal pótlandók…”

A herceghalmi tragédia

Az 1891. évi szituációs tömeges baleseti gyakorlat fontosságát később az élet többször is igazolta. A biatorbágyi katasztrófáig a BÖME 38(!) vasúti tömeges szerencsétlenségnél nyújtott elsősegélyt. A tömeges szerencsétlenségek helyszínei zömében a budapesti pályaudvarok területén történtek, de nem egy esetben még a fővárostól távolabb eső vidéki helyszínekre is kivonultak.

Talán kevésbé ismert az a tény, hogy az 1931. évi szerencsétlenséget méreteiben jóval felülmúlta az 1916. december 1-jén történt herceghalmi vonatszerencsétlenség. Az éjszakai órákban a Bécsbe tartó gyorsvonat belerohant a sínpárját keresztező grazi személyvonatba. Az ütközés következtében 67 utas még a helyszínen életét veszítette, további 163 személy súlyosan megsérült. A fővárosi mentők itt is külön mentővonattal érkeztek a helyszínre.

A biatorbágyi tragédiát követő években a mentők tömeges baleseti gépkocsit fejlesztettek ki, melyet 1934-ben állítottak szolgálatba. Az új jármű Farkas Samu kormányfőtanácsos, a BÖME adminisztratív igazgatója és Ruszwurm Rezső mentőorvos koncepciója alapján készült el. A gépkocsival tíz szakembert lehetett egy időben a helyszínre szállítani (egy fő a tömeges helyszíni mentést koordináló orvosparancsnok, két mentőorvos, két orvos, négy ápoló és a gépkocsivezető). Külön érdekesség, hogy a személyzet szállításán túl a kocsi belsejében betegszállítás esetén három hordágy elhelyezésére is volt lehetőség. Az ülések alatt hat hordágyat, két tömeges kötözőtáskát, két esettáskát, egy oxigéntáskáta, egy tűztáskát, egy szénsavszippantós készüléket, két jégtáskát, két összehajtható mosdóasztalt, két vizeskancsót, 12 ivópoharat, két lámpát, egy vörös fényű jelzőlámpát (éjszakai használatra), egy segélyhely zászlót, a dokumentáció vezetésére egy összecsukható íróasztalt, továbbá jelzőkürtöt és sípokat helyeztek el.

Debrődi Gábor
(Kresz Géza Mentőmúzeum)

Megjelent az Indóház 2005 októberi számában

Folytatjuk