Hétfő délelőtti helyzetkép: rövid időre Váchartyánba kell utaznom Vácról, az elintéznivalóm kevés, vonatfordultával már jövök is vissza. Odaúton üres a Flirt, csak néhány tinédzser varázsol benne olyan hangulatot, mintha tele lenne: nem ismerem pontosan az akusztikus elektronikai eszközök teljes repertoárját, de valami nagyon kicsi, nagyon hangos, nagyon dobhártyaszaggató, a zene stílusa pedig nem klasszikus hangokon nevelkedett fülbe való. Vakáció van, tehát a szokásos ostoba kérdés – Miért nem vagytok iskolában? – nem tehető fel. Máriaudvar elmarad mögöttünk, Csörögön megszűnik a ricsaj, leszáll a társaság. Jegyvizsgáló mindeddig nem került elő, tehát csak a rosszindulat miatt vetődik fel bennem a kérdés, hogy vajon volt-e ebből az utazásból a vasútnak bármennyi bevétele is?

A kérdésre a visszaúton akaratlanul is választ kapok. Csörögön felszáll ugyanaz a társaság, pár fővel talán kibővülve, több boxba szétoszolva leülnek. Máriaudvaron áll meg éppen a vonat, amikor viszont az a fajta ideges ide-oda viharzás kezdődik meg, amelyet minden sokat vonatozó ember jól ismer és amelyet a szakmájuk – és a becsület – iránt elhivatottabb jegyvizsgálók szoktak gerjeszteni a menetdíjként lerótt összeget igazoló papírossal nem rendelkezők körében. Egy idő után meg is jelenik a szaladgálás kiváltó oka, erőteljes, határozott hangon bődül el, rendreutasító, egyben a szükséges mértékben megalázó a szövege: „Nem fogunk itt kergetőzni, addig a vonat nem megy tovább, amíg le nem száll a társaság!” Teheti, hiszen megfelelően erőteljes a fizikuma, fényes délelőtt van és többen is vagyunk a vonaton. Ugyanez éjjel, üres vonaton, pályája kezdetén álló női jegyvizsgálóval elég necces lenne. Vagy éppen nem, valószínűleg mindenki hallott már gyönge női jegyvizsgálót hepciáskodó férfiutast lekapni a tíz körméről.

Csörög megállóhely biztosan felvehette volna a versenyt Balatonfőkajárral, amíg állt az épület (forrás: wikimapia)

A társaság egyik része még a vonaton való szaladgálás stratégiáját választja, a másik része már leszállt, és a peronon jár csalódott képpel fel és alá. Várom, hogy talán elkeseredett köpés is csattan a Flirt ablakán, de csak egy füles edényt jelölő elhaló kiszólást vélek a nyitott ajtón át hallani. Végül is győz a kalauz hányaveti, mégis ellenállhatatlan határozottsága, mindenki leszáll, az ajtók bezárulnak, a vonat sértetlenül továbbindul.

Még Vác-Alsóváros előtt kiderül, hogy a szomszédos boxban utazók sem tudják igazolni kedvezményes jegyre való jogosultságukat, a jegyvizsgáló – mielőtt azok kérése ellenére teljes árú jegyet állít ki – rutinos és lényegre törő hasonlatokkal alázza őket is porrá, amelyek egy képzeletbeli bolti pénztárról szólnak, ahol valaki az otthon lévő hárommillió forintja ígéretével próbálja kifizetni az elvinni szándékozott árut. Egyre jobban csodálom a MÁV-Start eme következetes alkalmazottját: ha mindenki így végezné a munkáját, alapvetően más lenne a fizetési, jegyváltási morál a vonatokon. Mondjuk érdemes lenne azt is látni, hogy lényegtelen szarakodásokra, semmiségekért a fizető utast lealázó hatalmi játszmákra fogékony-e az illető, vagy egyértelműen meg tudja különböztetni az ocsút a tiszta búzától? Ez most nem derül ki, csak az, hogy a munkáltató érdekeit jól, tényleg fáradhatatlanul, lelki sebek elszenvedése nélkül képviseli ezen az elátkozott járaton, ahol ebben az órában becsületes utazó alig akad, csak simlis, ügyeskedő, negyedórás bujkálással száz forintot megspóroló potyázók. Ahol menő, vakáció délelőttjét bearanyozó foglalatosság a – majdnem – céltalan utazgatás, mindenekelőtt jegy nélkül, mert a jegyvizsgáló átvágása még inkább emeli a nap fényét – aztán persze meg vagyunk sértődve, ha leparancsolnak minket a vonatról.

Embert próbáló hivatás ez, bele lehet törni, fásulni, fáradni. Ez még csak a délelőtt, a hét első napja, de így megy tovább délután, este főleg, aztán a hét többi napján is, az ember legyen kész mindig hangerővel, határozottsággal, meginogni, mérlegelni egy másodpercre nem szabad, mert az ellenfél rögtön észreveszi és felülkerekedik. Uralni kell a harcmezőt, a Flirt mind a négy szekcióját. Vannak kis megállók, amelyek szinte köpik magukból a balhét keresőket, ahol egyértelmű, hogy nem fizetünk az utazásért, mert az ingyen jár, mert jó fejek, vagány csávók vagyunk, akik mindent megtehetnek. Érthető, ha vannak jegyvizsgálók, akik csak legyintenek erre, odébbmennek, nem állnak bele a szituációba, hogy a másik ülésen én, a fizető utas kérdezem magamtól, hogy akkor mire fel veszek jegyet?

Sokat elmond már e megállók kinézete is – Csörög az iskolapélda erre: valaha még épület is volt, nagy, görcsös gesztenyefa árnyékában. Ma már mindkettő eltűnt, az épület helyére csak egy semmibe vezető, széles lépcső utal, a kivágott fa tönkjét belepi a gyom. A peront megvilágító lámpafejek alá külön kereten védőhálót szerelnek, így nagyobb ügyességet igényel az égőt eltrafálni egy kaviccsal. Ami az épület sorsa volt, az lesz itt minden újításé a jövőben.

  • Hogyan, milyen eszközökkel lehet itt európai vasutat építeni, üzemeltetni, fenntartani? Lesz valaha esőbeálló ebben a megállóban?
  • Milyen anyagokból, milyen kilátásokkal?
  • Jegyautomata?
  • Virágárus?
  • Bármi, ami egy vasúti megállót egy kétezer fős faluban egy kicsit is vonzóvá tudna tenni? Vagy marad az, hogy a jóérzésű ember itt autóba ül, akinek pedig – az iPhone-ja mellett – a százforintos jegy megvétele is nehézséget okoz, az szociális alapon megpróbálja a vasút használatát kibekkelni?
  • Mi a mi víziónk ezekre a helyekre?
  • És a vasúttársaságé?
  • És itt vannak Flirtök és lesznek majd egyszer Kissek?

Nem bolygatjuk tovább a témát, mert a probléma túlmutat a vasúti potyázás témakörén, ráadásul lefelé, a mélység bugyraiba irányul. Vác-Alsóvárosnál leszállva szinte sajnálom, hogy az én jegyemet nem látta a jegyvizsgáló, biztosan jól esett volna neki, hogy még kérnie sem kell, magamtól felmutatom a Start-kártyámat. Húszéves emlékkép ugrik be: szép ámulások szent városa, Párizs, valamelyik pompás fejpályaudvar a sok közül, elővárosi vonat érkezik, a peron kijáratát szinte vezényszóra elállják az ellenőrök, mindenki együttműködő, azonnal mutatja a jegyét. Egyvalaki nem, próbál kicsusszanni, egy másodperc múlva a földön van, karja hátracsavarva, további intézkedés következik, ezt már nem várjuk meg, csodálkozó kelet-európaiként borzongva odébbállunk.

Vác-Alsóvároson nincsen ellenőrök sorfala, átugrom a gazos vágányon és elkocogok hazafelé.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!