Weblapunkon közétett fotótúráinkhoz, képeinkhez rendszeresen szoktak érkezni az olvasóinktól kommentek és levelek. Egyesek azt kérdezik, hogy honnan van infónk bizonyos tehervonatokról, míg mások azt írják nekünk, hogy mennyire szerencsénk van, hogy ez meg az a téma csak úgy az ölünkbe hullik. Az igazság valahol a kettő között van, de egy biztos, néhány vasúti fénykép mögött igencsak hosszú utazás, majd a helyszínre érkezés után pedig hosszú, idegtépő várakozás van.

2012 szeptemberében immár harmadszor is útnak indultunk Lengyelországba. Ennek több oka is volt, de a legfőbb az, hogy nagyon megkedveltünk az országot, és nagy hatással volt ránk a vasútja. Mivel ekkor már a nappalok rövidebbek, nem számíthattunk annyi felvételre, mint nyáron.

Az út során egy teljes napot (plusz előző esti érkezést és a másnap reggeli indulást) az LHS vasútvonal mellett töltöttük, ahol az Ukrajnából érkező tehervonatok széles nyomtávon haladnak Lengyelország középső részéig. Érkezésünkkor az előjelek jónak bizonyultak. Még nappali fényviszonyok között megérkeztünk a környékre, ahol némi várakozás után sikerült az első tehervonatot megcsípni. Gondoltuk, másnap biztos akadnak még újabb vonatok is, és lesz majd mit fotóznunk, nem térünk haza üres memóriakártyával. Reggel azonban arra ébredtünk, hogy iszonyatos sűrű köd lepte el a tájat, gyakorlatilag alig láttunk valamit, fotózásra teljesen alkalmatlanná vált az idő. Egy ideig ingáztunk fel-alá vonal mellett, hátha valahol szerencsénk lesz, de a vasúti pályát sem lehetett látni ilyen viszonyok között. Aztán csak rábukkantunk a környék egyetlen pontjára, ahol látni is lehetett valamit, Zwierzyniec állomásra, ott le is táboroztunk. Még hajnalban jött is egy tehervonat, amit az állomási körülményekhez igazodva próbáltunk a lehetőségekhez képest a legjobban megörökíteni, induláskor, ahogy a két Szergej – vagy ahogy ott mondják: Gagarin – csak úgy okádták magukból a füstöt. Meg volt tehát a nap első képe, és még csak reggel 5.55-öt mutatott az óra. Ha az időjárás később kegyesebb lesz hozzánk, nem lehet itt baj, gondoltuk akkor. Így útnak indultunk a vonal mellett Lengyelország belseje felé, és még reggel eljutottunk Nowa Debáig, ahol akkor már teljesen feloszlott a köd. Ott a vasútállomás után alkalmas fotóhelyet is találtunk, és bizakodva vártunk a további tehervonat-áradatra. A vonal forgalmáról még az utazásunk előtt előzetesen annyit hallottunk, hogy „változó”, átlagban napi négy–hat szerelvény jár arra. Hogy ebből mennyi ment le még az éjszaka, vagy most épp az átlagnál sűrűbb vagy ritkább a közlekedés, arról semmi információnk nem volt, nem tehettünk mást, bízva a kezdeti sikerekben tovább várakoztunk.

Egy időben megjelentek fények a sínek felett, és távoli kürt hangokat is hallottunk, ám később kiderült, ezek csupán pályafenntartási „szörnyektől” származnak. Az ilyesmi, mint mondjuk egy aláverő gép, azt hiszem ezen a vonalon csak az igazán elvakult emberek számára lehet érdekes. Meg persze mi is azért jöttünk ide, hogy nagyvadakat, azaz tehervonatokat fotózzunk. De azok valahogy a hajnali első vonat után nem akartak jönni, az idő nagyon lassan, de továbbra is csak telt. A hosszú várakozás alatt az ember egyre jobban próbál bízni, reménykedni, hogy biztosan fog jönni még valami. Elég csak ránézni a sínszálakra, gyönyörű fényesek, szépen lekopva, tehát ez is arra utal, hogy nem volt véletlen az az egy szem hajnali teher. A nap is elkezdett átállni egyik oldalról a másikra, kezdtek módosulni a fényviszonyok.

Ez legalább egy kis munkát is adott nekünk, lehetett változtatni a fényképezőgép beállításán, és ezzel is telt az idő. De hiába állítgattunk, mert nem volt semmi, amit élesben meg lehetett volna lőni. Aztán jönnek a különböző teóriák, mert a nagy unalomban jár az ember agya is. Ha napi 6 vonat van, akkor 24/6=4 óránként jöhet egy, tehát hamarosan jönni fog. Amikor ez az idő letelt, jött az újabb ötlet, hogy lehet összesen van hat vonat, irányonként három, tehát három vonat és hat óránként, igen ám, de a hátunk mögül sem jött semmi, és már a hat óra várakozás is letelt.

Aztán külön program volt az étkezés is, gondoltuk, ha elkezdünk enni, akkor csak jön valami, hogy minket megzavarjon, és majd a szendvicseket eldobva rohanhatunk ki a pálya mellé fotózni. Ez általában beválik, de jelen esetben ez a módszer is csődöt mondott. A vasút ugyanis nem zavarta meg az étkezésünket sem, ami már-már túlzott figyelmesség volt a részükről, de ettől szívesen eltekintettünk volna – viszont legalább jól laktunk... A pálya szerencsére mindkét irányban hosszan belátható volt, de persze azért éberen kellett figyelni, hogy ha esetleg közeledik valami, azt még időben észleljük. Így ücsörögtünk ott egész nap, várva a csodát, figyelve hogy a nap szinte minden irányt megjárt már.

Aztán amikor már kezdjük magunkat azzal meggyőzni, hogy az előző esti, és az aznap hajnali kép is szép eredmény, megérkezik a csoda! Egy közeledő dízeles tehervonat esetében általában először a hangja jut el hozzánk, itt azonban elsőként a látványnak örülhettünk. A távoli állomásra ugyanis becsorogott valami, méghozzá egy itt megszokott dupla gagarinos teher. Ott megállt, majd rövid várakozás után, 16 óra 40 perckor elindult felénk. A hajnali helyváltoztatás óta egy helyben vártunk, így az utazásra fordított időt levonva tíz óra várakozás előzte meg a fotózást. Hogy ez mennyire sok vagy kevés, ezt mindenki maga ítélje meg. Hogy nálunk pontosan mennyi a vonatra várakozás rekordja, azt pontosan nem tudjuk, de a fotózás után már nem is ezzel foglalkozunk, legfeljebb otthon a kép nézegetése közben jut eszünkbe az, hogy egy-egy kép mögött mennyi utazás, várakozás, rohangálás vagy munka van.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!