”...gépkocsikkal és repülőgéppel hatoltam be Afrika legtitokzatosabb területébe, amely még a legmodernebb térképen is mint fehér folt szerepelt. De most, amikor beszámolok felderítő munkámról és elmondom az ismeretlen Afrikában töltött évek egyik-másik élményét, azzal a nyugodt meggyőződéssel teszem, hogy a szemrehányást nem kell magamra vonatkoztatnom. Sohasem törekedtem rekordokra, sohasem kerestem az elsőséget, amelyet kitűzött célom mégis magával hozott... Afrika romantikájának varázsa pedig bőségesen jutalmazta minden utamat, mert sohasem hajtottam célkitűzésemet a szenzáció szolgálatába!”

Az utókor pedig csak most kezdi jutalmazni ezt a különös figurát, aki tudományos kutatóként és kettős ügynökként egyaránt befészkelte magát a köztudatba. Az életút röviden: a nem grófi Almásy-ágból származó fiatalember Bleriot után nem sokkal kezdte a repülést, sokszorosan kitüntette magát tábori pilótaként az I. világháborúban, a két világháború között pedig autós és repülővel tett felfedező útjai az afrikai trópusi térség, majd a Szahara sok-sok izgalmas részletét fedték fel a világ előtt.

(fotók: Magyar Repüléstörténeti Társaság, illetve Almásy könyveinek illusztrációi)

Közben mellékesen beindította a térségben azt, amit ma sportrepülésnek nevezünk, de ami ebben az időszakban egy-egy ország számára mondhatni a belépő volt az aviatika világába. Tette mindezt egyébként az akkori időszak kiváló magyar repülőgépeinek is piacot teremtve.

A kor legmodernebb vonulatait követve használta a magasan szálló repülőgépet a tudományos kutatásban, a térképészetben. Megtalált ismeretlen oázisokat, feltárt ember nem járta lakatlan területeket vagy olyan vidékeket, ahol csak azok voltak képesek megmaradni, akik ehhez az életmódhoz évezredek óta alkalmazkodtak. Megtalálta az Altamira csodájával vetekedő szaharai sziklarajzokat, megmutatta az európaiaknak, hogyan lehet biztonságosan repülni a sivatag felett, és (a Párizs–Dakar versenyek előtt évtizedekkel ő már azt is tudta azokkal a virslikerekes járgányokkal:) hogyan lehet biztonságosan átkelni autóval a homokdűnéken.

Ma ő lenne a túlélősorozatok hőse, igaz, ő nem helikopterről pottyant a sivatagba, hanem esetleg ott tört össze a gépe, szóval nála tényleg élesben történt  a túlélés. Megtanította az európaiakat, hogyan lehet létezni a semmi közepén, vizet találni a száraz homoktengerben, a sivatag őslakóitól vett át sok-sok fontos módszert, és azt a habitust, azt a lelki alapállapotot, ami segít a megpróbáltatások közepette.

Végül is, amikor a sivatag hadszíntérré vált, nem csoda, hogy mindkét hadviselő fél értékesnek találta Almásy tudását a sivatag alig ismert vidékeiről meg a túlélés esélyeiről. Felbukkant Rommel mellett, de állítólag dolgozott az angoloknak is: bárhogy is történt, azért ahhoz képest elég gyér volt a bűnlajstroma, hogy a háború után letartóztatták, és népbíróság elé állították. Majd viszonylag hamar, viszonylag szokatlan mód, elengedték, és elhagyhatta az országot is: visszament volna szeretett sivatagába, de a betegség Ausztriában végzett vele.

Lehet, hogy kicsit történelmietlen, de nekem az az érzésem: nem egyszerűen arról volt szó ebben a furcsa eljárásban, hogy valakiknek Almásy útjában volt, tán mert szemet vetettek még a lakására is, vagy mert a kommunista hatalom számára kitörölhetetlen bűn volt, ha valaki korábban német egyenruhát hordott. Szerintem az akkori Magyarország egyszerűen nem tudott mit kezdeni ezzel a figurával, ezért vetette ki magából: színes, különleges egyénisége, szerepe a két világháború közötti magyar repülésben, az, ahogy könyvei nyomán gyerekek ezrei csatlakoztak a cserkészrepülőkhöz, besorolhatatlanná tette az új hatalom számára, amelynek bugyraiban bizalmatlanság és elutasítás gerjedt mindenkivel szemben, aki egész életével kitűnt az elvárt engedelmes szürkeségből.

Kétes világhír keletkezett körülötte, amikor az Oscar-díjas Angol beteg egyik fő figurája mögött felfedezték az ő személyét: természetesen ahhoz a filmbéli, regényesen kegyetlen alakhoz nem volt sok köze, viszont jellemző mód itthon, Magyarországon is – egy-két Almásy-kutató jeles szakember, például Kasza József kivételével – csak ekkor kezdtek róla igazán írni, csak ekkor került a közérdeklődés fókuszába, és elég rövid időre. Pedig Almásy lehetne ma is példakép. Az az ember, aki a mostani extrém sportok művelőivel szemben a saját fizikai határai látványos túllépésénél értékesebb célokért kockáztatta az életét; azért, hogy az emberek többet tudjanak az ismeretlenről, és hogy az ismeretlen ne legyen csak csupán félelmetes.

Nekem keveset adatott meg, hogy sivatagban mászkáljak, de az első ilyen élményem után azonnal megértettem Almásyt: a sivatag rejtélyes mód tényleg a találkozás első pillanatától rabul ejtheti a pszichét, valami nehezen szavakba foglalható szabadság- és nyugalomérzés támad benne, ha fogékony ilyen lelki történésekre.

„... szeretem a sivatagot. Szeretem a délibáb víztükrében rezgő határtalan síkságot, a vad, szaggatott sziklaormokat, az óceán megmerevedett hullámaihoz hasonló futóhomokláncokat... A sivatag végtelensége tisztítja a testet és a lelket. Az ember érzi a Teremtő közelségét és nincs, ami eltérítené ettől a megismeréstől.... Ha pedig némelyek még azt kérdezik tőlem, hogy ugyan mi haszna van az emberiségnek egy kietlen szikla- és homoktenger megismeréséből, néhány nyomorult vegetációs folt, vagy egy rossz ízű forrás felfedezéséből, hogy miért is kell az ilyesmire anyagi áldozatot és személyes kockázatot hozni, nem tudok mással válaszolni, mint a beduinok mondásával: A sivatag rettenetes és kérlelhetetlen, de vissza kell térnie a sivatagba annak, aki azt valaha megismerte.”


Almásy emléktábláját egykori lakóhelye, a Bartók Béla út 29. számú ház oldalán avatták a repülés napján. Az ünnepség nyitóbeszédét dr. Kupper András XI. kerületi alpolgármester tartotta, majd a szponzor, az Afrikai–Magyar Egyesület  elnöke, Balogh Sándor beszélt, Almásy életét pedig a Magyar Repüléstörténeti Társaság részéről Czigler Klára ismertette.