Úszó repülőterek: csak álom, vagy lehet valóság is?

iho/repülés   ·   2016.07.08. 16:15
400px_uszorepter

A megfelelő megoldások keresése közben a tervezők néha előveszik a tengert, mint lehetséges opciót. Az egyik ilyen nyilvánvaló lehetőség a talaj-rekultiváció: ilyen gigaberuházással növelték a légkikötő kapacitását Hongkongban vagy Oszakában. Néhányan azonban teljesen más megközelítést alkalmaznának: mi lenne, ha az óceánok és tengerek szinte korlátlan nagyságú vízfelületének felszínén hoznának létre úszó kifutópályákat? A CNN a napokban írt az úszó repülőtér elképzelésének jelen állásáról.

Ha úgy vesszük, például a jól irányítható, gyors, csatahajóként is bevethető repülőgép-hordozó anyahajók is rendelkeznek „úszó kifutópályával”, viszont ezek túl rövidek a kereskedelmi repülőknek – még a leghosszabb anyahajó is kevés egy modern sugárhajtású utasszállító megfelelő kiszolgálásához. Képzeljük el, hogy a repülőgép-hordozót megfosztják a meghajtásától és alsóbb szintjeitől, lehorgonyozzák egy meghatározott ponton, majd meghosszabbítják és kiszélesítik úgy, hogy le tudjon rajta szállni egy közepes méretű repülő: az eredmény egy hatalmas, úszó szerkezet, ami nem is hajó, de nem is sziget, hanem maga az úszó repülőtér!

Előzmények és elképzelések

A második világháború során a britek jéghegyekre próbáltak kifutópályákat tervezni, ahonnan védelmet nyújthattak volna a létfontosságú atlanti konvojok számára. A Habakkuk-tervként emlegetett ötletelésből végül aztán semmi nem valósult meg, az úszó reptér ötlete azonban fennmaradt.

Habár a tokiói Mega-Float megépült méretarányosan kicsinyítve, a projekt nem folytatódott. A képre kattintva galéria nyílik (forrás: http://db.flexibilni-architektura.cz)

1995-ben tizenhét japán hajóépítő és acélgyártó magáncég a japán kormány hathatós segítségével létrehozta a Mega-Float Technológiai Kutató Egyesületet. Az intézet célja egy olyan úszó repülőtér koncepciójának megalkotása, amely sikeres tesztelés esetén létrehozható lenne a Tokiói-öbölben. A „Tokyo Mega-Float” valószínűleg a valaha volt legambiciózusabb kísérlet a maga nemében: a négy kilométer hosszúnak tervezett kifutó még a legnagyobb repülők fel- és leszállásához is elegendő teret nyújtana. A japánok meg is építettek egy méretarányos, egy kilométer hosszú pályát, a tesztek pedig igazolták az elgondolást: a Mega-Float használható a légi járműveknek. A projekt azonban itt megállt, a kifutót pedig később el is bontották.

Hasonló javaslatok máshol is felbukkantak, például az amerikai San Diegóban, amelynek nemzetközi repülőtere nem nagyon tud már hova terjeszkedni. A teljesen új építésű, két kifutós repteret Point Lomától pár kilométerre a tengerben képzelte el az OceanWorks Development és a Float Inc. cég. Azonban ez az elképzelés is megmaradt a tervezőasztalok fiókjainak: hogy a húszmilliárd dollárra taksált költség, vagy a projekt műszaki megvalósíthatósága iránti kételkedés okán, nem tudni.

A San Diegó-i tervek néhány ponton hasonlóságot mutatnak az amerikai repülőmérnök Terry Drinkard által kidolgozott elképzelésnek, aki részletes kutatásokat végzett a témában. Drinkard elgondolása nagymértékben a mélytengeri olajfúró tornyoknál felhasznált, bevált technológiákra és anyagokra támaszkodik. A mérnök álma egy teljes értékű, tengeri „aerotropolisz”, vagyis egy olyan úszó létesítmény, amely egyrészt megfelelő a közepes méretű repülőgépeknek – például a Boeing 737 vagy az Airbus A320 –, másfelől otthont adhat rengeteg gazdasági és kutatási tevékenységnek, a megújuló energetikai technológiákkal való kísérletektől az akvakultúrán át a vitorlázásig. Újabb fontos tényező, hogy az úszó repülőtér saját maga elő tudja állítani a számára szükséges energiát. Az energiát a hullámokból, a napsugárzásból, valamint az óceán hőenergiájának átalakításából lehet kinyerni – utóbbi során a tengervíz különböző mélységeinek különböző hőmérsékletének felhasználásával hoznak létre elektromosságot. A létesítmény szerkezete oceanográfiai kutatások és akvakultúra bázisául szolgálhat, mindemellett hajókikötőként és rekreációs kikötőként is funkcionálhat, míg a tengerben való elhelyezkedés vonzó lehet további potenciális gazdasági tevékenységek számára.

A Terry Drinkard-féle „aerotropolisznál” a mélytengeri olajfúró tornyoknál alkalmazott struktúrát használnák fel (látványterv: Terry Drinkard, Josh Hoffeld)

Egy másik, még merészebb elképzelés felidéz egy a Popular Mechanics magazinban még 1930-ban megjelent ötletet, nevezetesen az Atlanti-óceán úszó repterekkel történő áthidalását. Ezzel a módszerrel még a legkisebb kereskedelmi repülők és magángépek számára is lehetővé válna az óceánon való átkelés a meglehetősen drága ETOPS-engedély nélkül is, vagy repülhetnének akár a hosszabb, Izlandon és Újfundlandon keresztüli északi útvonalon. A legvalószínűbb helyszínek azonban melegebb vizeken keresendőek. Drinkard projekttársa, Bud Slabbaert parancsnok és repülési szaktanácsadó szavai szerint egy méretarányosan lekicsinyített úszó repülőteret több kormány és infrastruktúra-üzemeltető is tesztel a Karib-tenger térségében, ahol a kicsi és sokszor hegyekkel tűzdelt szigetek létezése a légiközlekedéstől függ. Egyes repülési szakértők viszont szkeptikusak a koncepció megvalósíthatóságával kapcsolatban. A jelenleg tanácsadó, egykor több amerikai légitársaságnál is tervezési vezetőként dolgozó R. W. Mann véleménye szerint nem valószínű, hogy egy ilyen projekt kivitelezhető lenne a viszonylag magas ár, valamint a korlátozott gyakorlati felhasználhatóság miatt. A tengeri kifutópályák létrehozását, például amit jelenleg a Dél-kínai-tengeren építenek, elsősorban nem gazdasági jellegű megfontolások vezérlik.

Nincs új reptér a nap alatt

Egy repülőtér hatalmas beruházás, főleg akkor, ha vízen kell létrehozni, ezért még az úszó repterek régóta létező elképzelése ellenére sem meglepő, hogy eddig nem vált valóra. Hiába is nő évtizedek óta a légiforgalom és fejlődnek a városok világszerte, a légikikötők áthelyezése ritkaságszámba megy. Mindössze Hongkong és München lépte meg: előbbi az 1954-ben átadott, híresen nehéz és veszélyes Kai Takot adta fel 1998-ban a mesterséges szigeten létrehozott, Chek Lap Kokért, a németek pedig a nem túl nagy méretű München-Riemet váltották le 1992-ben az azóta Európa második legforgalmasabb repülőterének számító Franz Josef Strauss-szal.

Évek óta állandó vita zajlik a világ egyik legforgalmasabb és legzsúfoltabb hubjának számító londoni Heathrow jövőjéről. Az egyik legfigyelemreméltóbb javaslat London légikapacitási problémáinak megoldására a reptér áthelyezése a Temze torkolatához, ahol a folyó az Északi-tengerbe ömlik. A híres építész Norman Foster elképzelése szerint egy négy kifutóval rendelkező légikikötőt kellene létrehozni a London központjától körülbelül ötven kilométerre keletre fekvő, mocsaras Grain-szigeten. A projekt a korábbi londoni polgármester, Boris Johnson határozott támogatása okán „Boris Island” néven került köztudatba, azonban az Egyesült Királyság Repülőtereinek Bizottsága 2014-ben elutasította az elképzelést.

Ha lúd, legyen kövér

Még ambiciózusabb javaslattal állt elő a Gensler építészeti cég és a Temze-torkolat kutatás-fejlesztője, a Testrad: elképzelésük szerint szerintük a hat kifutópályával rendelkező légikikötőt egyenesen a torkolat közepén kellene kialakítani. A megvalósítás becsült összege hatvanhárommilliárd dollár. A kifutók a létesítmény fő terminálját is magában foglaló központjának két oldalán, egymással párhuzamosan futnának. A reptér és a szárazföld között víz alatti, nagysebességű vasúti alagutak teremtenének kapcsolatot. A Gensler vezérigazgatója, Ian Mulcahey két lehetőséget vázolt fel: az első egy, a tokiói Mega-Floathoz hasonló úszó szerkezet. Azonban mivel annál a víz túl sekélynek bizonyult, így inkább az ármentesített belvizes mélyföldi kivitelezés mellett döntöttek, ahol a repülőtér területét gátakkal határolnák körül, a víz elvezetésével pedig száraz, sima felszínt hoznának létre. Habár a szárazföldi építkezéshez képest kihívásnak tűnhet, a repülőtér vízben való megépítése esetén nem kell a hatalmas földmennyiség drága és hosszadalmas összegyűjtésével foglalkozni.

A Londontól 50 kilométerre, a Temze torkolatába megálmodott úszó repülőtér helyettesítené Heathrow-t az elképzelések szerint (látványtervek: Gensler-Testrad)

A londoni reptérbővítésre vonatkozó terveket illetően végső döntés még nem született. Az Egyesült Királyság közlekedési minisztere, Patrick McLoughlin az Európai Unióból történő kilépésére kiírt népszavazását követően, június harmincadikán azt mondta, erre még legalább októberig várni kell. Friss hír: a délkelet-angliai reptérbővítésről a kormánynak ajánlatot készítő bizottság elnöke, Howard Davies szerint továbbra is Heathrow harmadik pályája a megoldás, amit gyors döntés esetén 2026-ig meg lehetne építeni.

Pusztán gazdasági kérdés

Az úszó repülőtér megvalósíthatóságáról szóló több évtizednyi tanulmány azt mutatja, hogy a végső fejlesztés és alkalmazás nem technológiai, hanem pusztán gazdasági kérdés. Az olajipar megmutatta, hogy égető szükség – és persze megfelelő tőke – esetén lényegében bármilyen akadály legyőzhető. A világ legzordabb körülményeinek ellenálló számtalan olajfúró torony a bizonyíték erre, és lehet, hogy ez egyszer majd az úszó repülőtérre is igaz lesz.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Utazzon velünk! Az első világháborús olasz front déli szakaszát felkereső, idén újra elinduló Isonzó Expressz emlékvonatra jelentkezzen a MÁV Nosztalgia Kft.-nél!

Kapcsolódó hírek