Vasúttörténeti intézmény Szegeden

iho/vasút   ·   2015.01.18. 18:45
njozsi150118_0

Vasárnaponként időről időre fellapozunk egy-egy régi Indóházat, bízva abban, önök is olyan örömmel csodálkoznak rá archív írásainkra, mint mi magunk. Mostani cikkünk az Indóház 2007. májusi számában jelent meg. A magazint digitális formátumban megvásárolhatják a dimag újságosstandján.

* * *

A Nagy Józsi

Ideje javát a cseh, szlovák és a lengyel vasutak felkeresésével, illetve képeslap-gyűjteményének rendezésével töltő barátom mondta a minap, minekutána átlapozgatott egy, a cseh vasúti hagyományápolással foglalkozó kiadványt: „Nézd csak, a cseheknek Frídek-Mystektől Havirovig, Ceské Budéjovicétől Hrádec Královéig mennyi vasúti emlékhelyük, klubjuk, gyűjteményük, múzeumuk van. Nálunk meg a nagy semmi. Csak a park a Tatai úton, meg a Nagy Józsi Szegeden.”

Fentiekből legalább két dologra feltétlenül fény derül: hazánkban a vasút múltjának dicsőítését, hagyatékának megőrzését illetően inkább szavakban vagyunk (lehetünk) eltökéltek (a vén kontinensen nyugatról keletre haladva tapasztalhatjuk ennek az irányzatnak az erősödését, és Magyarország ebből a szempontból bizony erősen kelet), „a Nagy Józsi” pedig akárhogy is nézzük, a maga nemében valóságos intézmény. Hivatalosan: Nagy József MÁV-főtanácsos, a Vasúttörténeti Alapítvány kuratóriumának titkára. Nem hivatalosan: a letűnt korszakok emlékeinek felkutatója, begyűjtője, őrzője, közösség- és hálózatteremtő mókamester, az alapítvány alapítója és motorja.

Aki furcsa módon úgy vált a vasút megrögzött hívévé, hogy felmenői között nem akadt vasutas. Történt ugyanis, hogy a nyolc általános után a szegedi vasútforgalmiba vették fel, hogy az első évet követően – különbözetivel – leendő vasútgépészként a fővárosi diákéletre nyergeljen át. Eddig akár klasszikus történet lehet az övé: szakmai gyakorlat a Landlerben, ismerkedés az ötvenes, hatvanas évek magyar vasúti vontatójárműivel. Az első, sajátosan „nagyjózsis” fordulatot 1963-ban vette sorsa.

Mindenkihez van egy jó szava. A képre kattintva galéria nyílik (fotók: Indóház-archív | Albert Béla)

„A technikum elvégzése után visszakértem magam Kecskemétre – eleveníti fel a múltat az egykori szegedi vasútigazgatóság épületének alagsorában kiépített relikviabirodalmában stílszerűen egy mobilizált MD-szerelvény ülésén rendületlen derűt sugárzó Nagy József. – Ott, a magyar vasút születésnapján, július 15-én lettem vasutas. Eleinte a kisvasúti fűtőházban dolgoztam motorszerelőként, majd Debrecenben, kiemelt dízelmozdony-vezetőnek tanultam. Ezt követően kerültem Szentesre, gyakornoknak az ABb motorkocsikra.”

Itt élte át a szép szál legény azt, amit a jelen a nagyvasúti kötöttpályás szerkezetek világában életük értelmét megtalálók már aligha: vasutasként imponált az utasoknak...

„Történt, hogy hosszabb ideig betegállományban voltam, és ezalatt szakállt növesztettem. Egy olyan korban, amikor még a farmert sem viselték el a vasúton, hát még ezt a megbocsáthatatlanul osztályidegen életformára utaló szőrzetet! Amikor szolgálatra jelentkeztem, haza is küldtek, beretválkozzak meg, csakhogy én nem mentem. Felvettem a szolgálatot, és segédkezelőként, olajos gyapottal a kezemben tüsténkedve, amúgy körszakállasan söpörtem be a csongrádi, gátéri menyecskék elismerő pillantásait.”

Nagy József életképe azokra az időkre utal, amikor még irigylésre méltó volt vasúti „hivatalt” betölteni, és amikor még élénken élt az emlékezetekben a mottó: „Tehetyi, mer vasutyi, magyar állam fizeti!” Változó világ, változó helyzetek: hősünk huszonhárom évesen állt a mozdonyvezetők táborába, és ki is tartott közöttük – két évig. Szíve ugyanis a kecskeméti kisvasúthoz húzta, ahol az MK48-asokkal kötött barátságot. Pályafutásának következő fejezete már a vasúti tisztképzőben íródott, hogy a stáció leteltével ismét Kecskeméten találjuk, gőzösreszortosként. Hozzá tartozott az a 424-es, a 021-es, amelyik Helvécián csapott el egy figyelmetlen sofőr miatt a sínekre keveredett buszt – a balesetben 38-an vesztették életüket.

„Megmondom őszintén, azt se tudtam, mi fán terem a gőzösreszortosság. Idegenül mozogtam új beosztásomban, de az idő múltával egyre jobban megszerettem a gőzösöket, rabul ejtett különleges szerkezetük, monumentalitásuk, látványuk. És egyebek miatt sem volt hiábavaló ez a korszakom. Egyrészt ekkortól fényképezem a vasutat, holott ezt még tőlem, vasutastól sem vették jó néven. Mára tízezernél is több fotót, negatívot és szuper 8-as felvételt őrzök az archívumomban. Másrészt ekkor kezdtem gyűjteni mindazt, ami máskülönben a szemétben, olvasztóban végezte volna, elsősorban mozdonytáblákat. Vádoltak is eleget, mondván, lopom a vasút vagyonát. Eleinte gépészeti vonatkozási tárgyakat mentettem meg az utókornak, aztán rádöbbentem, hogy a többi vasúti szakszolgálat nem gyűjti a maga területét. Noha önszántukból erre később sem került sor, a segítőkészségnek köszönhetően a pályavasút és a forgalom emlékei is megtalálhatók az alapítvány anyagában.”

A Vasúttörténeti Alapítványt 1993-ban hívták életre, és a szervezet hatásához, jelentőségéhez kétség sem férhet. A járműveket kivéve egyetlen magyarországi helyen – igaz, jobbára feldolgozatlanul, fiókok, ládák mélyén, alagsori beugrók rejtekében – sem található ennyi, a magyar vasút múltjához köthető lelet. Van itt minden a tiszti egyenruháktól és a mozdonytábláktól kezdve az írott dokumentumokon, térképeken, jelvényeken és archaikus vasútmodelleken át a lámpákig, jegylyukasztóig, szakszolgálati bőrtáskákig. Tiszát lehet velük rekeszteni. És az értékmentés szakadatlan zajlik, már nemcsak közvetlenül a vasútról származnak a leletek, hanem az alapítvány tevékenységéről értesülő civilek is átadják relikviáikat. Persze az lenne az igazán üdvözítő, ha a gyűjtemény egyszer majd a nagyközönség számára is elérhetővé válna. Nagy József ugyan iskoláscsoportok és az őt megkereső vasútbarátok, ismerősök előtt is kinyitja az igazgatóság alagsori vasajtaját (de az épület szinte minden szintjén is felbukkannak a vitrinben őrzött értékes vasúti darabok), ám a vasút dicsőségét hirdető kollekció szabad megtekintése azért mégiscsak más...

A Vasúttörténeti Alapítvány bérleti és ingatlankezelési díjat fizet a MÁV-nak. Ez a tétel éppen felemészti az egy százalékokból az alapítvány támogatására összegyűlő pénzeket. Mivel a vasúttársaságnak példa nélküli módon nincs prezentációs célokat szolgáló kiállítása, a magyar vasút múltját bemutató anyaga, rendszerint az alapítványiak állítják össze a részvénytársaság aktuális tárlatait. Ahogy Nagy József kissé keserűen megfogalmazta, napjainkra odáig sorvadt a kapcsolat, hogy a MÁV csak akkor vesz róluk tudomást, ha kell neki valami: évfordulókkal összefüggésben egy-egy kiállítás létrehozásával, vasutasrendezvényekhez kapcsolódó megemlékezések megrendezésével, nosztalgiavonatok kiállításával bízzák meg az alapítványt. Az alapítvány titkára kissé lemondóan hozta fel a Bad Fischau-i Erlebnis-Bahn-Schiff Österreich létrehozásának történetét, amikor is Gerhard Soukup, az osztrák „Nagy Józsi” egy felhagyott, majd felújított felvételi épületben az ÖBB támogatásával megvalósíthatta, bemutathatta mindazt, amit itthon illetékes helyen megemlítve azt sem tudják, miről beszélünk. Történetesen a vasút és a természet harmóniáját, a vasút és a kultúra egymásból táplálkozását, valamint a vasút és a nosztalgia örök érvényességének példáját. Kiállításostul, charter- és nosztalgivonatostul, a polgárok nagy megelégedésére.

Már javában exponált az egykori magyar vasúti látványt megörökítő Zenit, majd Praktica, amikor Nagy Józsefet ismét Szegeden találjuk. A vontatási osztály pártiskolát kijáró, gőzmozdony-ügyintéző munkatársát helyettesítette, majd itt is ragadt – vontatási ügyintézőként. Eleinte nap mint nap bumlizott lakóhelye, Kiskunfélegyháza és Szeged között, majd a Tisza-parti városba költözést követően újabb előrelépés tanúi lehetünk: az igazgató kabinet tagja lett, és a közelmúltban innen is vonult nyugdíjba.

„Ahogy teltek vasutas éveim, úgy vonzott egyre jobban a vasút, ami nem hétköznapi, szövevényes történet, de lélegző és nagyszabású képződmény. És persze vonzott a szabadjegy is, mert így sokat utazhattam. Főleg nyugatra, elsősorban Németországba, ahol például kitűnő kapcsolatokat alakítottunk ki Szeged testvérvárosa, Darmstadt vasúti múzeumával. Nyugdíjasként még egyszer, utoljára kihasználom ezt a páratlan lehetőséget, nyolc nap leforgása alatt nyolc országot szeretnék bejárni. Korábban a nagy utazások háromnegyedét vezérállásokon tettem meg. Villamos mozdonyra felkéredzkedve ismerkedtem meg egy németországi hajnalon Herbert Dorfschmieddel, akivel azóta többször is találkoztam, és nem csak azért, mert a kilencvenhármas angyalföldi parádéra ő hozta a német 01-est. Nyugdíjba vonulása után ugyanis a jó Herbert Nagymarosra költözött. A Szent Mihály-hegyen lakik, s mivel meredek a hegyoldal, épített magának egy siklót, azzal megy fel a bejárattól a házáig...”

Nagy Józsefet szerteágazó alapítványi tevékenysége mellett leginkább a Bugaci Kispöfögővel azonosítják. Ő az egyike a „Mentsük meg a kisvasutakat!” mozgalom kezdeményezőinek, de nem előzmények nélkül: a külföld e téren elárult serénysége előtte is ismert volt, és a többek között a GySEV vasúttörténetét papírra vető Lovas Gyula a vasutat oltalmazni igyekvő tevékenységét is követendő példának tartotta. A Bugaci Kispöfögő, a 490,053-as pályaszámú, az évente minden augusztus második vasárnapján szabad ég alá álmodott, az interaktivitásával a többi hasonló rendezvény közül is kiemelkedő kisvasúti nap főszereplője véletlenül jutott el Kecskemétre.

„Az ottani vontatási főnökség munkatársa, Ádám Bálint és Mikus Dezső bukkant rá a Szobi Gazdasági Vasúton irodafűtésre használt lokomotívra – mondja Nagy József. – Ők vetették fel az ötletet: a mozdonnyal Kecskeméten lehetne nosztalgiavonatokat továbbítani. Szerencsére gyorsan megoldottuk a kérdést. A szegedi igazgatóság vontatási osztályán megszerveztük a szállítást, és 1983 nyarától a gőzöst Kecskemétre helyezték ki. Innen, ha kezdetben nem is határozott, de egyre formálódó út vezetett a kisvasúti napok zászlóbontásáig.”

Nyugdíjas létére Nagy József mind a mai napig aktív vasúti tanácsadó. Igaz, nem vérbeli vasútüzemnél, hanem a békési pálinkafőzdénél.

„Az Arad és Csanádi Egyesített Vasutak századik évfordulója alkalmából különvonatot szerveztem az Újszeged–Makó–Battonya útvonalon. A szerelvényt a sarkadi cukorgyár felújított 377.269-es gőzöse vitte. Ez volt a lokomotív egyik utolsó feladata, Sarkadnak ugyanis nem volt szüksége rá. Békésen azonban idősebb és ifjabb Békési Zoltán elhatározta, megvásárolják szeszfőzdéjüknek a gőzöst. Történt mindez nyolcvannégyben – a 377-es azóta termeli az üzemi gőzt a pálinkafőzéshez, miközben jómagam lehetek a Békési Pálinka Rt. vasúti tanácsadója. Kifejezetten örülök annak, hogy Békésiék túlléptek rajtam: pálinka-megállóhelyet létesítettek, és egy teherkocsiban egyedülálló kiállítást hoztak létre.”

A barátai, ismerősei körében lakonikus célszerűséggel „Nosztalgia Józsiként”, a rokonai, például a Barcelonában kézilabdázó unokaöccs, Nagy László által is a gőzmozdonyos előéletre utalásul csak „Fűtőként” emlegetett Nagy József apró kivételektől eltekintve ugyanúgy élné életét, ahogy tette. A számvetés ideje persze még jócskán odébb van...

„Nem tartom magam elégedetlenkedő, kesergő alkatúnak – gondolkodik el az alapítványi tiktár. – Sok szépet sikerült létrehoznunk, megóvnunk. De azért nem bántam volna, ha az alapítvány nagyobb hátszelet kap, és továbbra is a szívügyemnek tekintem a gyűjtemény nyilvánossá tételét. Ezen a téren sajnos nem érzek előrelépést. Néha elgondolkodom azon, talán én is többet tehetnék az ügy érdekében, ám ilyenkor rögtön eszembe jut: vajon miért csak nekem fontos a gyűjtemény sorsa?

T. Hámori Ferenc

Sorozatunk korábbi írásai

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Kapcsolódó hírek