Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya a hatvanas évek elején az NDK eredeti nyomán kiadott könyv volt, mely a „Levegő országútjain” címet viselte. Semmi kétség, a szöveg jól tükrözte az akkori évek szellemiségét, de ez semmit nem vont le a repüléssel kapcsolatos értékeiből. Nekem, a 13-14 éves kamasznak a könyv fejezetei olyanok voltak, mint a kilométerkövek azon légi országút mentén, és többször is végigjártam az utat, el- elidőzve egyik másik kilométerkő tövében.

Az egyik részben arról volt szó, hogy amikor repülőgéppel utazik az ember, a fényképezőgép helye a feladott poggyászban van. Hát persze… Túl azon, hogy abban az időben nem volt szokás a feladott poggyászba tett értékeket ellopni, a szerző e jó tanácsot elsősorban ideológiai alapon írta, hiszen Kelet-Európa akkori urai számára a légi fényképezés a kémfilmek világának volt része, és mint ilyen, hivatalból üldözendő tevékenységnek számított. Ezen nem változtatott az sem, ha ezen ellenséges tettet egy polgári repülőgép fedélzetén a Keleti Blokk kiváló, Pajtás névre hallgató termékével valósított meg a rakoncátlan utas.

Nem volt ajánlatos csak úgy felvinni a fedélzetre...

Sok-sok Malév járat fedélzetén ücsörögve merengtem az évek során, hogy vajon a mindig udvarias és segítőkész kabinszemélyzet mit tett volna, ha az a bizonyos Pajtás gép nem a feladott bőröndökben lapul? Aztán egy Aeroflot járaton, ahol a kabin személyzet minden további nélkül felborította volna a repülőgép egyensúlyát, ha mind körém gyűlik fényképezőgép ügyben, már nem is gondolkodtam…

Jó pár évvel később a könyv lapjain elkezdett utazás elvezetett az igazi légi országutakhoz, és egy nap a következő kilométerkőre az volt írva: Ferihegy! A sok tanulnivaló mellett volt egy kevésbé hivatalos, de nem kevésbé fontos dolog, ami az új munkatársak befogadásának rituáléját még színesebbé tette. Éjszakás szolgálatok hosszú óráiban, vagy mikor köd ülte meg a tájat, idősebb kollégák a kifogyhatatlan anekdotakinccsel szórakoztatták a fiatalságot, és mi szívtuk magunkba e történeteket. Érdekesek voltak akkor is, de mára már csodálatos ecsetté váltak, amelyeket forgatva a múlt kedves képeit tudom felfesteni emlékezetünk szakadozott vásznára, bízva abban, hogy akad még, aki elolvassa őket.

...hogy ilyen tilos képek készüljenek...

Az egyik történet azért is volt számomra nagyon vonzó, mert szinte egy az egyben kapcsolódott fényképezőgépes emlékeimhez.

A II. világháborút és a magyarországi kommunista hatalomátvételt követően elég sok év telt el, mire a mindig is kicsit üldözési mániában szenvedő hatóságok végül is engedélyezték, hogy a Magyar Népköztársaságról új aeronautikai térkép készüljön. Ez hasonló volt az ICAO által minden tagállam számára előirt 1:500 000 léptékű térképhez, de, az ellenség megtévesztése érdekében, tartalmazott bizonyos torzításokat. Úgy gondolták, ezek nagymértékben megnehezítenék a diverzánsok feladatát, ha mondjuk Siófokról Debrecenbe akarnának eljutni. Ezen kívül természetesen csak egyetlenegy repülőtér volt feltüntetve rajta, Budapest-Ferihegy.

...mondjuk egy Il-18-asról...

A térkép végül is teljesen ártalmatlan volt, ennek ellenére a megfelelő hatóság titkos kezelést írt elő rá. Ez azt jelentette, hogy nyugati állampolgár nem láthatta… A dolog komoly gondot okozott, hiszen az ICAO meg azt írta elő, hogy a térképnek ott kell lennie a a Repülésbejelentőben. Márpedig az volt a hivatal, ahová mindenki, nemre, rangra és állampolgárságra való tekintet nélkül, bejöhetett hogy kitöltse repülési tervét, megnézze az útjával kapcsolatos dokumentumokat, meg hasonlók. Az ICAO térkép kint volt a falon… Végül is az a salamoni megoldás született, hogy a térkép kapjon egy elhúzható függönyt. Ez általában nyitva volt, de egy nyugati személyzet közeledtének első jelére rohant valaki és behúzta a függönyt.

Történt egy hideg, esős őszi napon, hogy Ferihegyen leszállt a Lufthansa egyik gépe, mert a célállomáson köd miatt állt a forgalom. A személyzet bejött a repbejbe, ahogy a Légiforgalmi Szolgálatok Bejelentő Irodáját becézték, és persze a repbejesek rohantak elhúzni a függönyt, ami sikerült is, pont mielőtt a németek betoppantak volna. A kapitány egyből a szolgálatvezetőhöz lépett és kérdezte, hogy kaphatnának-e pár percre egy Magyarország térképet. Gyanús, nagyon gyanús… egy NSZK állampolgár, aki épp, hogy leszállt egy ilyen gyenge ürüggyel, hogy bezárt a célreptér, és most rögtön egy Magyarország térképet kér… itt valami nincsen rendben!

...amikor szigorúan betartandó légifolyosók voltak felettünk...

– Nincsen! – mondta a szolgvez határozottan és közben igyekezett nem sandítani a háta mögött elfüggönyözött térkép felé, ami, mint valami bezárt bábszínház színpada, ott éktelenkedett a falon.

– Semmi baj, kaphatnék egy kocsit, ami kivisz a géphez az állóhelyre? – kérdezte mosolyogva az ősz hajú pilóta.

Ezzel nem is volt probléma, es pár perc múlva a kapitány visszatért nagy fekete táskájával, amelyből elővett egy Jeppesen térképet, és kiteregette a kis asztalra, amely a fal mellett állt. A repbejesek lélegzete is elakadt…

...azóta szabadon vásárolhatók a térképek a katonai repterekkel és légterekkel együtt...

A térkép Magyarországot mutatta, rajta az összes katonai repülőtérrel, lőtérrel és más titkos hellyel egyetemben, sőt, minden repülőtérhez oda volt rajzolva a pályák iránya és hossza, nemkülönben a teherbírása is.

A Lufthansa személyzet gyorsan végzett a repülési tervük összeállításával, és mikor a kitöltött űrlapot átadták az illetékes tisztnek, a szépen összehajtott térképet is mellé tették. A kapitány egyet kacsintva csak annyit mondott: most már van térképetek.

...és csattogtathat az amatőr az ablak melletti üléséből

A repbejes szolgálat most volt csak igazán nagy bajban. Valóban volt térképük, de az olyan volt, aminek közelében sem akart abban az időben lenni senki, aki szerette volna aznap a családját még látni. Először nem tudták eldönteni, mi lenne a jobb, azonnal elégetni a térképet, vagy inkább szólni a belügyeseknek, hogy milyen ellenséges dokumentum került a kezükbe. De aztán ez utóbbi mellett döntöttek, és amikor a civil ruhás elhárító megérkezett, átadták neki az összehajtogatott bűnjelet, szemüket lesütve, mintegy jelezve, hogy ők bizony nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek… A marcona alak elvette a térképet és egy szó nélkül távozott. A térképet soha többé nem látta senki.

Évek múltak el mire hallottuk valakitől, mi lett a térkép sorsa. Szigorúan titkos minősítést kapott és elzárták a Belügyminisztérium egyik páncélszekrényébe. Az a tény, hogy minden Lufthansa gép, mely Magyarországot érintette, egy ilyen vagy hasonló térképpel a fedélzetén repült, senkit nem érdekelt.

Megismerve ezt a történetet, úgy éreztem, a tanács, hogy a Pajtás maradjon a bőröndben, már nem is tűnt olyan eltúlzottnak.