Aki a Budapestet minden irányból torkonszorító agglomerációs házrengetegben vándorol, nem sok jóra számíthat, sem természeti, sem építészeti értelemben. A városiasodás határán megrekedt falvak inkább szürkék, mint tarkák, különösen így tél közepén.

Gondolhatnánk, hogy aki vasúton jár e földszintes ház- és légvezetékrengetegben, az még rosszabb arcát látja e tájnak, hiszen a vasútnak minden a hátát fordítja, a vasút felé mindennek kilóg a bele. De a néhány kivétel megmutatja, hogy ez mégsem általános igazság. És ez reményt ad.

Ha a 150-es vonalon utazunk, a településképről alkotott borús gondolatainkat még súlyosabbá teszi a teljesen lehasznált vasúti pálya, a menetidő, a sebesség és úgy általában a szolgáltatási színvonal. És akkor Dunaharasztiban hirtelen belebotlunk az egyik ominózus kivételbe. És a remény feltámad bennünk.

Felvételi épület a település felől...

A négyvágányos állomás felvételi épülete egy városnak is becsületére válna, mind méretében, mind minőségében. A vágányok felől méltóságos, szigorúan formált torony, sziklaszilárd építészeti ízléssel éppen csak a minimálisan szükséges plasztika, anyagváltás található rajta, a nyílások komponáltsága nagyon katonás. Hiába, 1920 körül, amikor ránézésre az épület épülhetett, a vasút félkatonai szervezet volt, működését, hierarchiáját tökéletesen tükrözte az ott alkalmazott építészet szigorúsága.

De nézzük csak meg a másik oldalról! Mintha nem is ugyanazt a házat látnánk. Sasfészek, romantikus kastély, erdei kéjlak, fürdőszálló a romantikus Kárpátokban, de mindez akár egyben is lehet. Teljesen nyilvánvalóan Dunaharaszti legjelentősebb épületével állunk szemben, ha nem a legmagasabbal is – a templomtorony természetesen nem játszik! De abban biztosak vagyunk, hogy a ház semmiféle helyi értéktárban nem szerepel. Hiszen ez csak egy vasútállomás, vonattal pedig csak azok utaznak, akiknek valami becsípődésük van, szegények, esetleg unják a mindennapos tülekedést az 51-esen. Periféria.

..és a vágányok felől

Természetesen van üzenete ennek a gyöngyszemnek itt a középszerű háztengerben és ez nagyon egyszerűen megfejthető. Petőfi Sándor is ezért akart száz vasutat, ezeret: mert a különböző közlekedési rendszerek fejlődése során mindeddig a vasút volt az, amelyik a legerősebben rányomta a bélyegét a települések fejlődésére. Kultúrát jelentett és viszonyítási pontot. Igaz, hogy újabban a közút kezdi beérni – ami a településszövet kóros torzulásaiban jó tetten érhető –, de a közúti közlekedés például sohasem lesz képes arra, amit a vasútnak köszönhet akár Dunaharaszti is: egy csöpp várost, utcát és teret a falusias szövetben.

Gondosan komponált homlokzat a szimmetriatengelyben

És ez a hatása még jó ideig meg fog maradni, akkor is, ha az emeleti fürdők miatt ázik a váróterem, ha mellette már minden eltűnt, amitől valaha kedves lehetett a hely, ha állomási előtér helyett csak egy sáros parkolón lehet keresztülbotorkálni. És ha a nyolcvan év alatt bekövetkező ízlés és kultúraromlást akarjuk nyakoncsípni – akár csak a közlekedésépítészetben is –, elég, ha a vonatból megszemléljük, mit alkotott a mai vasút építésze innen néhány kilométerre, a BILK területén: a szinte csak technológiából, gépekből, járművekből, betonból, vasból és acélból álló terminál szélére odapottyantottak egy álromantikus vidéki állomásépület-utánérzést, hátha megfelelően ellenpontozza a konténerhegyek és portáldaruk látványát.

Ennél nagyobbat nem tévedhettek volna!

Ettől meg lehidalunk: Tömör mészkő-lépcsőfokok az aluljáróban!

* *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!