Belfegor még egyszer repülni akart!

A repülőtársadalom felkapta a fejét: leszerelték Belfegort. Ez a hihetetlenül furcsa gép a szolnoki sportrepülőteret ékítette, és most néhány napos munka árán eltűnt a helyszínről. A típussal, a lengyelek által gyártott különös és nem épp sikeres géppel már foglalkoztunk az iho/repülés egy korábbi cikkében: az M-15-ös egyedülálló részese a repüléstörténetnek, az egyetlen sugárhajtású mezőgazdasági repülőgép, az egyetlen sugárhajtású kétfedeles, valamint egyike azon konstrukcióknak, amelyek méltán pályáznak a valaha épített legrondább repülő szerkezet címére. No de hogy került egy ilyen gép Magyarországra, majd Szolnokra, és miért vitték el onnan, épp akkor, amikor egyébként a repülőtér, vagy legalábbis az ott működő repülőklubok jövője tisztázatlanná vált? A válaszért Hajdú Károlyhoz, a Goldtimer Alapítvány alapítójához fordultunk.

– Kezdjük ott a történetet, hogyan került a szolnoki sportrepülőtérre az M-15-ös repülőgép?

– Ezt a Belfegort 1980-ban gyártották, majd Ukrajnában volt egy ideig. Százhatvan készült a típusból összesen; az oroszok háromezer példányt rendeltek belőle mezőgazdasági gépnek. Ez a repülőgép Ukrajnából azért jött át, hogy Magyarországon bemutatót tartson: bemutató már nem lett belőle, mert akkor fújták le az oroszok a lengyeleknél a teljes megrendelést, ugyanis addigra kiderült, hogy a gép mégsem jó mezőgazdasági repülőnek. Erre a lengyelek meg az ukránok megegyeztek, hogy akkor ezt a gépet el sem viszik innen tőlünk, viszont kiszedték a hajtóművet, meg azokat a berendezéseket, amelyeket tudnak használni. Azokat mind hazavitték Lengyelországba, a gyárba, a gépet magát itthagyták a budaörsi reptéren. Majd a sárkány fölkerült a Farkashegyi katlanba, ott volt a MÉM RSZ oktatói bázisa, ott gyűjtötték össze azokat a régi repülőgépeket, amelyekből esetleg majd múzeumot akartak volna csinálni.

Elérkezett 1992, amikor megalakult a Goldtimer Alapítvány. Ekkor a vezetés azt mondta, hogy ideadják nekünk ezt a repülőgépet, megőrzésre, meg hogy csináljunk vele, amit gondolunk. Mikor megszűnt a katlan, megegyeztünk a Kossuth Lajos Szakközépiskolával, hogy levisszük a repülőgépet Csepelre, és ott a gyerekek gyakoroljanak rajta, szedjék szét, rakják össze. 1997-ben megegyeztünk a szolnoki repülőmúzeummal, hogy elhozzuk és felújítjuk a Li-2-est: ők azt kérték, hogy a Li-2-es helyére próbáljunk szerezni valami más repülőgépet, mi örömmel felajánlottuk a Belfegort. Ők korábban nem nagyon látták ezt a gépet, de mondták, hogy rendben van, vigyük le.

Levittük, össze lett rakva, és ki lett állítva a többi repülő közé 1998-ban. De miután eléggé kilógott a környezetéből, kicsit furcsa volt annyi szép vadászgép, bombázó meg utasszállító között, a szolnoki múzeum 2003-ban fölajánlotta a szandaszőllősi klubnak, hogy kiteszik a 4-es út szélére, milyen jól fog kinézni ott a Belfegor, jelzésként, hogy itt kezdődik egy szép repülőtér. A klub csinált is neki egy hatalmas, erős állványt, és a tűzoltók segítségével fölszerelték: ott volt 2003-tól egészen 2014. március 16-áig, amikor is leszereltük.

Ezt a repülőgépet tehát a PZL gyárban készítették, amit később megvettek az amerikaiak, és azóta Sikorsky-helikoptereket készítenek Mielecben. Közben csináltak is egy kis múzeumot a gyár korábbi gépeiből, amelyek közül bizony a Belfegor nagyon hiányzik. Krakkóban van egy nagyon szép állapotban lévő példány, benne van hajtómű is; a krakkóiakkal nagyon jó viszonyban vagyunk, kétszer is tartottunk náluk bemutatót, és az ottani múzeum helyettes vezetője mondta el a mielecieknek, hogy a magyaroknak van egy Belfegorjuk.

– Csak hogy ne az övéket vegyék el...

– Összesen négy ilyen gép van még a világon múzeumokban. Fölvette velünk a kapcsolatot a mieleci gyár: mi lenne, ha odaadnánk nekik ezt a gépet. Mondtuk, hogy rendben van, de mi pedig a világ egyetlen üzemképes Li-2-esét üzemeltetjük, van még a motorjában 200 óra, ami lassan ki fog menni; egy motorunk már van, adjanak ezért a repülőgépért egy másik motort cserébe. Mi nem adtuk a Belfegort rossz szívvel oda, mert a magyar repüléshez az égvilágon semmi köze nem volt, nem kapott magyar lajstromjelet, bemutatót sem repült.

– Viszont kétségtelen, hogy kuriózumnak számít, mint a világ egyik legrondább repülőgépe.

– Igen, de akik repültek vele, nagyon dicsérték, azt mondták, olyan jó sárkánya van, mint az An-2-esnek. Ami elképzelhető, mert duplafedelű, nagy fesztávú, orrsegédszárnyas. De arra, amire gyártották, arra alkalmatlan volt. Szóval megállapodtunk, kötöttünk egy szerződést, a mieleciek azt kérték, hogy mi szedjük szét, ők is jönnek segíteni, de darukat szervezzünk a munkához. Megszerveztük, és hétfőn leköltözött az alapítvány java része Szolnokra. Ott volt velünk az a fantasztikus ferihegyi csapat is, amely az ottani Il-14-est, Malvinkát újította fel Zsaludek Endre vezetésével. És a katonák is sokat segítettek.

– Mennyire volt nehéz leszerelni a gépet?

– Elég nehéz volt. Húsz milliméter vastag csővekből készült állványra rögzítették, hála istennek rozsdamentes csavarokkal föltéve a talpra, a három futónál megfogva, így nem kellett hegeszteni, szét lehetett csavarozni. Igen ám, de amikor mindhárom futót már csak egy-egy csavar tartotta, elkezdett megindulni a repülő jobbra-balra, mindenfelé. Az orrsegédszárny 60 kilométeres sebességnél jön ki: állandóan kint volt, akkora volt a szél. Mind a két alsó szárnyra, meg a farkára is köteleket kötöttünk, és ahány ember volt, az mind fogta, húzta lefelé, hogy nehogy elinduljon a repülő.

– Szegény, még akart egyet repülni utoljára...

– Talán igen. Leért a földre, és akkor kezdtük szétszedni. Rögtön megjelent természetesen a szolnoki média, legalább 3-4 kamera: kérdezték, hogy miért visszük el, és feltételezték, hogy biztos azért, mert vannak olyan hírek, hogy megszűnik a reptér.

– Ez tényleg nagyon fura egybeesés: noha megnyugtató nyilatkozatok is elhangzottak az elmúlt napokban a HM részéről, miszerint nem szűnik meg Szolnok-Szandaszőllős, ennek ellenére az ott lévő klubokat korábban felszólították, hogy pakoljanak, és húzzanak el onnan. Ehhez képest történt éppen most ennek a repülőnek a leszerelése.

– Igazad van, ez egy hülye időbeli egybeesés, de nem tudtunk mit csinálni: a lengyeleknek március végére kell a gépet teljesen felújítani, kiállítási darabként, az eredeti tervek alapján.

– De ha már ott voltatok, azért valami információtok nektek is akadt arról, hogy most mi van a repülőtérrel?

– Annyit tudnak összesen, hogy egyelőre nem repülhetnek. Meg azt, hogy mivel a Tisza már nem önti el a repülőteret, innentől kezdve ez 180 hektár gyönyörű szép tiszta, értékes terület.

– Egy roppant csendes repülőtéren végeztétek a munkát...

– Igen, csak a hangárokat láttuk sajnos, semmi mást.

– Arról nem esett szó, hogy valamilyen más repülőgép kerülne az állványra?

– Két-három évvel ezelőtt fölhívtak engem Szolnokról: mi a véleményünk arról, ha a Belfegor helyére egy Mi-24-est tennének oda föl. Mondtam, hogy az égvilágon semmi problémánk nincs,  a repülőtéren elfér a Belfegor. Ebben maradtunk, de nem történt semmi, most viszont azt az utasítást kaptuk a repülőtérről, hogy az állványt is bontsuk el. Nem volt szó többet arról, hogy egy másik gép kerülne a helyére.

– A szolnoki történet után beszéljünk még arról, mit hoznak a következő hetek a Goldtimer Alapítvány számára. Itt a tavasz, ilyenkor szoktátok előhozni a repülőgépeket, beindítani a Li-2-es motorjait.

Nagy szeretettel hívok mindenkit április 27-ére, amikor egész nap a Goldtimer alapítvány gépei fognak repülni, és amikor ismét 100–120 öreg autó is ott lesz a budaörsi repülőtéren. Nem repülőnap lesz, csak egy egyszerű nyílt nap a Rákosmenti autóklubbal: minden évben ezzel nyitjuk a szezont. A nézőközönség ingyen bejöhet a repülőtérre, ingyenes a parkolás is, és  aki akar, jelentkezhet sétarepülésre.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!