Ami az Indóházból kimaradt 3.
Az előző két képriportomban az SNCFT méteres nyomtávú hálózatát mutattam be, most lássuk, milyen babér terem a vasútbarátok számára normálnyomközön!
Az Indóház áprilisi számában megjelent cikkben leírtam, hogyan néz ki a tuniszi vasúthálózat. A jobb megértés érdekében először álljon itt egy nagyon sematikus rajz a normál nyomtávú és az ezres hálózat találkozásáról.
A cikkben is említettem, hogy bár a fűtőház környékén fellelhető egy-két keskennyomközű Csörgő, üzemben egyet sem láttam belőlük. Így ahhoz, hogy Afrikában Ganz-MÁVAG mozdonnyal utazzunk, feltétlenül el kell mennünk Tuniszba és az algériai határ, azaz Ghardimaou felé közlekedő vonatokat kell figyelnünk.
A kétféle nyomtáv használatának az egyik érdekessége, hogy a mozdonyok forgóvázcsere árán bármelyik nyomtávon közlekedhetnek, az űrszelvény ugyanis mindenhol egyforma. Bár a Banlieue-ről 2012. április 6-ával kihaltak a 040-DK sorozatú mozdonyok, a normálnyomtávon biztosan megmaradt legalább négy példány. Az egyik éppen akkor került frissen (fővizsga után) át a szélesebbik hálózatra, amikor március elején ott jártam.
Tuniszból elindulva Ghardimaou felé, az első állomás Manouba, a második Jedeida. Több régi megállóhelyet is megszüntettek a külvárosokban, de most valami elővárosi gyorsvasút félét kezdtek el építeni Tunis Ville és Manouba között. Reggel és este pedig külön bejárós vonat közlekedik Tunisz és a harmadik állomás, Trebourba között. Ezen gyakorlatilag bármilyen mozdony előfordulhat: DO, DP, DI vagy akár DN is!
Szerencsém volt, mert amikor én utaztam vele, a 060-DN-315 pályaszámú gép húzta. De erről kicsit később...
És akkor térjünk rá arra a kis kellemetlen incidensre, amit az Indóházban megjelent cikkben és a bevezetőben is említettem. Szóval megérkeztem a 060-DN-315-össel Trebourbába. Már szürkület volt, de még sikerült tűrhető felvételt készítenem a mozdonyról, mielőtt leakasztották volna a szerelvényről, hogy körbejárjon.
Ehhez azonban meg kellett várnom, míg mintegy száz utas elvonul a mozdony mellett, ugyanis haladtak a síneken az útátjáró, azaz a városka főutcája felé. Csak néhány alak maradt a vonat mellett, akik éppen cigarettára gyújtottak. Rajta is vannak a fényképen.
Pont ez a két fiatalember volt az, akik – bár kicsit mintha kábultak lettek volna – utamat állták és egyből pénzt követeltek. Kisméretű hátizsákom a hasamon volt, benne pénztárcám, ásványvíz, gyomorrontás ellen otthonról hozott pálinka, a félkilós DSLR fényképezőgépem, egynapi váltás ruha, és még ki tudja, mi minden. Mikor el akartam menni mellettük, az egyik belenyúlt a (szerencsére üres) kabátzsebembe. Ekkor erősen rámarkoltam csuklójára, mire a hátizsákomat kezdték el leráncigálni rólam, de nem sok sikerrel, hiszen engem sem puha fából faragtak.
Ez után következett az ütési kísérlet, ami elől elhajoltam, és a lábkirúgási kísérlet, ám a lendülő lábat is átugrottam. Viszont nem szerettem volna megkockáztatni, hogy következőleg netalán valami késféle is előkerüljön, így inkább elengedtem hátizsákomat és a földre huppantam.
A két suhanc futásba kezdett a sínek között, de én is egyből talpon voltam és nagyon dolgozott az adrenalin bennem, illetve a vágányokon való közlekedésben is gyakorlottabb lehettem, mert kezdtem utolérni azt a rablót, aki a táskámat cipelte, miközben folyamatosan torkom szakadtából üvöltöttem, hogy „Polis! Polis!”
Mondom, mintha be lettek volna füvezve, vagy hasonló, mert volt némi bizonytalanság a mozgásukban, de pechjükre a hátizsákom nyomott vagy nyolc kilót, így csak nehezen tudott a menekülő fazon közlekedni vele. Annyira, hogy el is vágódott a váltó egyik sínszálában, pont a már körbejáró mozdony előtt.
Ugyanis rossz helyet választottak rablási kísérletükre, mivel csak két irányba indulhattak: a felvételen is látható állomásépület felé, ahol az állomásfőnök tartózkodott, vagy a váltókörzet irányába, a többi utas után, ahol viszont éppen járt körbe a dízelmozdony. A vágány mellett egyik irányban árok, másik irányban fal húzódott, erre nem mehettek.
Ez volt a szerencsém, mert az esést követően emberünk eldobta hátizsákomat, engem pedig, hogy biztonságba tudhassanak, az esetet végignéző vasutasok felhívtak a korbejáró gép mozdonyvezető fülkéjébe, aztán pedig betessékeltek a forgalmi irodába, a következő vonat indulásáig.
Mindezt csak azért írtam le ilyen részletesen, hogy más is tapasztalatot nyerhessen belőle. Egy picit én is hibásnak érzem magamat, amiért nem voltam eléggé elővigyázatos és egyedül fotóztam egy turisták által nem látogatott helyen a szürkületben. De azt is gondolom, hogy ez a rablási kísérlet nem előre megfontolt volt, hanem inkább csak az alkalom szülte a tolvajjelölteket.
Azt is hozzá kell tennem, hogy két nappal később ugyanezen a vonaton utazott négy angol vasútbarát, akikkel előzőleg néhány napon át én is együtt utazgattam. Egyikőjüknek valaki (egy jól szituáltnak kinéző, öltönyös alak) leszállás közben megpróbálta letépni az arany nyakláncát, aminek a pólója nyaka is kárát látta.
Szerencsére ki tudta rántani a kezéből, így visszaszerezte, de ez azt is bizonyítja, hogy fényes nappal, nagyobb társaságban, egy helyiekkel zsúfolt vonaton is előfordulhat hasonló eset. És az is lehetséges, hogy csak a Tunisztől nyugatra eső külvárosok specialitása a nagyobb szegénység és ez a mentalitás.
Mindenesetre, aki különleges mozdonyokra kíváncsi és letér a turisták által (vagy számára) jól kitaposott útról egy arab országban, azt ne is érje felkészületlenül, hogy kikerül a nagyobb biztonságot nyújtó közegből.
Na de most már tényleg térjünk vissza a vasútra, illetve Tunéziára általánosságban véve! Az utolsó adag fénykép következik!
Kapcsolódó anyagok
