Ami az Indóházból kimaradt 3.

Joó Ferenc   ·   2012.04.12. 20:00
sncft_400_3

Az előző két képriportomban az SNCFT méteres nyomtávú hálózatát mutattam be, most lássuk, milyen babér terem a vasútbarátok számára normálnyomközön!

Az Indóház áprilisi számában megjelent cikkben leírtam, hogyan néz ki a tuniszi vasúthálózat. A jobb megértés érdekében először álljon itt egy nagyon sematikus rajz a normál nyomtávú és az ezres hálózat találkozásáról.

A piros vonalak jelentik az 1435 mm-es nyomtávot, a fekete vonalak a keskennyomközű (1000 mm) hálózatot

A cikkben is említettem, hogy bár a fűtőház környékén fellelhető egy-két keskennyomközű Csörgő, üzemben egyet sem láttam belőlük. Így ahhoz, hogy Afrikában Ganz-MÁVAG mozdonnyal utazzunk, feltétlenül el kell mennünk Tuniszba és az algériai határ, azaz Ghardimaou felé közlekedő vonatokat kell figyelnünk.

A nyomtatott cikkben látható gyári táblát és forgóvázakat ez a mozdony hordja (illetve fordítva). Ezen a napon éppen előfogattal érkezett Tuniszba

Egy közelkép a 040-DO-284 nagyobb szellőzést biztosító oldalrácsairól. A magyar M41-eseken (bocsánat: 418-asokon...) ilyen nincs

Itt pedig maga az előfogat, az MLW gyártotta 060-DI-70 pályaszámú nagydízel

A kétféle nyomtáv használatának az egyik érdekessége, hogy a mozdonyok forgóvázcsere árán bármelyik nyomtávon közlekedhetnek, az űrszelvény ugyanis mindenhol egyforma. Bár a Banlieue-ről 2012. április 6-ával kihaltak a 040-DK sorozatú mozdonyok, a normálnyomtávon biztosan megmaradt legalább négy példány. Az egyik éppen akkor került frissen (fővizsga után) át a szélesebbik hálózatra, amikor március elején ott jártam.

Íme a 040-DK-81, az egyik régebben „normálnyomtávúsított” gép, Bizerte fejpályaudvarán. Ez egy nagy katonai-haditengerészeti támaszpont közelében van, csak óvatosan mertem fényképezni. Háttérben a tengerparti rakodó daruk

Ugyanez a gép a másik vége felől, Tunis Ville pályaudvaron. A keskennyomtávú hálózaton ilyen kép elkészítése nem lehetséges, mert ott a mozdonyok mindig egy ingavonat egyik végén tartózkodnak. Egyetlen kivétel ez alól az első posztomban szereplő 040-DK-83, amelyik a Vörös Gyík turistavonattal közlekedik

A friss fővizsgás 040-DK-89 márciusban került át a normálnyomtávra. Itt egy Ghardimaou felé közlekedő vonattal indul Jedeida állomásról. Bal kéz felé a Bizertébe tartó vágány lenne látható a peron túloldalán

Tuniszból elindulva Ghardimaou felé, az első állomás Manouba, a második Jedeida. Több régi megállóhelyet is megszüntettek a külvárosokban, de most valami elővárosi gyorsvasút félét kezdtek el építeni Tunis Ville és Manouba között. Reggel és este pedig külön bejárós vonat közlekedik Tunisz és a harmadik állomás, Trebourba között. Ezen gyakorlatilag bármilyen mozdony előfordulhat: DO, DP, DI vagy akár DN is!

Szerencsém volt, mert amikor én utaztam vele, a 060-DN-315 pályaszámú gép húzta. De erről kicsit később...

Itt az egyik gyakran személyvonatozó EMD-mozdony, a 060-DI-64. Éppen Trebourba felé indul Tuniszból

Ez pedig a Bombardier gyártotta 060-DP sorozat egyik szép festésű példánya, amint Manouba állomásról indul tovább Ghardimaou irányába

A tehervonatokat főleg General Electric gyártmányú 040-DM sorozatú mozdonyokkal mozgatták az 1435 mm-es hálózaton, legalábbis ottjártamkor. Ám lehet, hogy ez csak Tunisz környékén szokott így lenni. Mindenesetre ez a kép szintén Manouba állomáson készült

És akkor térjünk rá arra a kis kellemetlen incidensre, amit az Indóházban megjelent cikkben és a bevezetőben is említettem. Szóval megérkeztem a 060-DN-315-össel Trebourbába. Már szürkület volt, de még sikerült tűrhető felvételt készítenem a mozdonyról, mielőtt leakasztották volna a szerelvényről, hogy körbejárjon.

Ehhez azonban meg kellett várnom, míg mintegy száz utas elvonul a mozdony mellett, ugyanis haladtak a síneken az útátjáró, azaz a városka főutcája felé. Csak néhány alak maradt a vonat mellett, akik éppen cigarettára gyújtottak. Rajta is vannak a fényképen.

060-DN sorozatú mozdony Trebourba állomáson, az esti kirohanóssal. A peron végén cigarettára gyújtó két alak röviddel a fénykép elkészítése után megpróbált kirabolni

Pont ez a két fiatalember volt az, akik – bár kicsit mintha kábultak lettek volna – utamat állták és egyből pénzt követeltek. Kisméretű hátizsákom a hasamon volt, benne pénztárcám, ásványvíz, gyomorrontás ellen otthonról hozott pálinka, a félkilós DSLR fényképezőgépem, egynapi váltás ruha, és még ki tudja, mi minden. Mikor el akartam menni mellettük, az egyik belenyúlt a (szerencsére üres) kabátzsebembe. Ekkor erősen rámarkoltam csuklójára, mire a hátizsákomat kezdték el leráncigálni rólam, de nem sok sikerrel, hiszen engem sem puha fából faragtak.

Ez után következett az ütési kísérlet, ami elől elhajoltam, és a lábkirúgási kísérlet, ám a lendülő lábat is átugrottam. Viszont nem szerettem volna megkockáztatni, hogy következőleg netalán valami késféle is előkerüljön, így inkább elengedtem hátizsákomat és a földre huppantam.

A két suhanc futásba kezdett a sínek között, de én is egyből talpon voltam és nagyon dolgozott az adrenalin bennem, illetve a vágányokon való közlekedésben is gyakorlottabb lehettem, mert kezdtem utolérni azt a rablót, aki a táskámat cipelte, miközben folyamatosan torkom szakadtából üvöltöttem, hogy „Polis! Polis!”

Mondom, mintha be lettek volna füvezve, vagy hasonló, mert volt némi bizonytalanság a mozgásukban, de pechjükre a hátizsákom nyomott vagy nyolc kilót, így csak nehezen tudott a menekülő fazon közlekedni vele. Annyira, hogy el is vágódott a váltó egyik sínszálában, pont a már körbejáró mozdony előtt.

Ugyanis rossz helyet választottak rablási kísérletükre, mivel csak két irányba indulhattak: a felvételen is látható állomásépület felé, ahol az állomásfőnök tartózkodott, vagy a váltókörzet irányába, a többi utas után, ahol viszont éppen járt körbe a dízelmozdony. A vágány mellett egyik irányban árok, másik irányban fal húzódott, erre nem mehettek.

Ez volt a szerencsém, mert az esést követően emberünk eldobta hátizsákomat, engem pedig, hogy biztonságba tudhassanak, az esetet végignéző vasutasok felhívtak a korbejáró gép mozdonyvezető fülkéjébe, aztán pedig betessékeltek a forgalmi irodába, a következő vonat indulásáig.

Mindezt csak azért írtam le ilyen részletesen, hogy más is tapasztalatot nyerhessen belőle. Egy picit én is hibásnak érzem magamat, amiért nem voltam eléggé elővigyázatos és egyedül fotóztam egy turisták által nem látogatott helyen a szürkületben. De azt is gondolom, hogy ez a rablási kísérlet nem előre megfontolt volt, hanem inkább csak az alkalom szülte a tolvajjelölteket.

Azt is hozzá kell tennem, hogy két nappal később ugyanezen a vonaton utazott négy angol vasútbarát, akikkel előzőleg néhány napon át én is együtt utazgattam. Egyikőjüknek valaki (egy jól szituáltnak kinéző, öltönyös alak) leszállás közben megpróbálta letépni az arany nyakláncát, aminek a pólója nyaka is kárát látta.

Szerencsére ki tudta rántani a kezéből, így visszaszerezte, de ez azt is bizonyítja, hogy fényes nappal, nagyobb társaságban, egy helyiekkel zsúfolt vonaton is előfordulhat hasonló eset. És az is lehetséges, hogy csak a Tunisztől nyugatra eső külvárosok specialitása a  nagyobb szegénység és ez a mentalitás.

Mindenesetre, aki különleges mozdonyokra kíváncsi és letér a turisták által (vagy számára) jól kitaposott útról egy arab országban, azt ne is érje felkészületlenül, hogy kikerül a nagyobb biztonságot nyújtó közegből.

Na de most már tényleg térjünk vissza a vasútra, illetve Tunéziára általánosságban véve! Az utolsó adag fénykép következik!

Ghardimaouban nem tudtam fotózni, mert a késés miatt éppen csak, hogy át tudtam pattanni az érkező vonatról a visszainduló járatra. Ezt a felvételt a francia rendszerű jelzési rendszert képviselő fényjelzőről már Beja állomásán készítettem. Mellette egy tehervonatot továbbító, 040-DM sorozatú dízelmozdony látható, amelyik egyik testvérével párban álldogált a szerelvény elején. Az illetéktelenek (esetleg magaslatot kereső vasútfotósok? :-D) felmászását meggátlandó, a jelző hátán elhelyezett létra alsó része fel van hajtva, így nem ér le a talajszintig

A termékeny északi országrész gyümölcseit, zöldségeit árulják az egyik állomás peronjának végére rátelepülve. A vonat csak centiméterekre megy el a különösebb higiéniai intézkedéseket mellőző árus asztalok, sátrak mellett

Jedeida elágazásánál talán mozdonyszínként vagy áruraktárként szolgált korábban ez az épület, amely elé letelepedtek a tipikus berber kapucnis posztókabátokat viselő arabok. Üldögéltek a porban, beszélgettek, pipálgattak, szundikáltak és sakkoztak. Akár azt is hihettem volna, hogy hajléktalanok vagy nomád vándorok, de egyszer csak felkerekedtek, ketten kerékpárra ültek, aztán elindultak, ki-ki a saját portájára. Egyszóval közösségi térnek használták a vasútállomást a helyi lakosok!

Záróképként csak azért is visszatérek a keskennyomközre és a Szahara északi csücskébe. Amikor még indulás előtt az interneten olvastam, hogy Tozeur egy több tízezer pálmafa alkotta oázisban található, egy hatalms kiszáradt sóstó partján, akkor még nem sejtettem, hogy milyen látvány is fog majd elém tárulni. A felvételen az látható, amikor a kősivatagból előbukkannak az első pálmafák Tozeur előtt. Később láthattam, hogy az oázis valóban víznyerő hely lehet, mert hosszú kilométereken át szabályos pálmafa-ültetvényeket gondoznak, természetesen öntözéses technológiával. Ez az egyik legkedvesebb felvételem Tunéziából és remélem, hogy másoknak is tetszett a fotóriportom!

 

Kapcsolódó anyagok

A Nyíltvonalon blog további bejegyzései

Kapcsolódó hírek