Új-Foundland, vészkikötő
Már öt órája elhagytuk Frankfurtot, az Atlanti-óceán fölött repültünk. A legénységi szállásnak nevezett ülésben próbáltam eltölteni az előírt pihenőidőt. Hirtelen félrerántották a függönyt, és felszólítottak, menjek a pilótafülkébe azonnal, mert a kapitány hív. Ahogy odaértem, mindenki arcán azt a bizonyos „hivatalos” kifejezést láttam. A kapitány átnyújtott egy nyomtatott üzenetet. Fontos volt. Atlantából érkezett, és csak ennyit mondott: „Minden légiútvonal zárva az Egyesült Államok fölött. Azonnal szálljanak le a legközelebbi reptéren, adják meg, hol.”
Mármost ha egy irányító azt mondja, szállj le azonnal, anélkül, hogy megmondaná, hol, azt veszed ki ebből, hogy már nincs beleszólása a járat sorsába, a kapitányra bízza. Megértettük, hogy súlyos a helyzet, és leszállóhelyet kell találnunk. Gyorsan eldöntöttük, hogy a legközelebbi reptér 400 mérföldre van a jobb vállunk mögött Ganderben, Új-Foundland szigetén. Gyors üzenet ment a kanadai irányítókhoz, majd egy jobb forduló Gander felé, azonnal. Csak később jöttünk rá, miért nem volt kifogása a kanadaiaknak a kérésünk miatt. Azt az utasítást kaptuk, hogy azonnali leszállásra készüljünk. Közben egy másik üzenet érkezett Atlantából, mely szerint terrorista cselekmények történnek New York térségében. Előkészültünk a ganderi leszállásra.
A pilótakabinba visszatérve megtudtam, hogy néhány gépet eltérítettek, amelyek amerikai épületeknek repültek. Elhatároztuk, hazudunk az utasoknak valamit, például hogy műszeres problémáink vannak, azért kell Ganderben leszállnunk, hogy ezt kivizsgáljuk. Megígértük, további tájékoztatást adunk leszállás után.
Sok volt az elégedetlen utas, de leszálltunk Ganderben mintegy 40 perccel az első utasítás után. Már húsz másik repülőgép is ott állt a világ minden tájáról. Miután leparkoltunk, a kapitány szólt az utasokhoz: "Hölgyeim és uraim, biztos csodálkoznak, hogy a körülöttünk álló összes repülőgép vajon ugyanazzal a műszeres problémával küzd-e, mint mi. Az igazság az, hogy jó okból vagyunk itt mindannyian."
Próbáltuk megmagyarázni azt a keveset, amit tudtunk, hogy mi történt az Államokban. Sokan hangoskodtak és háborogtak. Helyi idő szerint 12:30 volt délután. Az ottani irányítás senkinek nem engedélyezte, hogy kiszálljon a repülőgépből. Senki nem is jöhetett a gép közelébe. Csak egy rendőrségi autó járt körbe, szemügyre véve az összes gépet.
A következő órában minden atlanti járatot leállítottak; 53 repülőgép maradt Ganderben a világ minden részéről, ezek közül 27 viselt amerikai zászlót. Azt mondták, minden gépet kiürítenek egyenként. Mi a tizennegyedikek voltunk az amerikaiak között, talán délután 6-kor sorra kerülünk, mondták.
Közben hírek jöttek a repülőgép rádióján, és végre megtudtuk, hogy mi történt: repülőgépek csapódtak a New York-i Kereskedelmi Központba, valamint a Pentagonba Washingtonban.
Sokan próbáltak mobiljukon telefonálni, de a kanadai rendszer más, ezért nem találtak kapcsolatot. Aki mégis átjutott, csak annyit hallott egy kanadai operátortól, hogy az amerikai hívásokat blokkolták, vagy túlterheltek a vonalak. Késő este megtudtuk, hogy a World Trade Center épületei összeomlottak, és a negyedik eltérített gép lezuhant. Addigra az utasaink már teljesen kétségbeestek és érzelmileg kifáradtak, de nyugodtak maradtak. Emlékeztettük őket arra, hogy csak nézzenek körül: nem egyedül vagyunk ilyen helyzetben. 52 másik gép összes utasa is ugyanezt szenvedte végig.
Egy hosszú éjszaka a fedélzeten
Ahogy mondták, délután 6-kor jelentkezett a Gander repülőtér azzal, hogy másnap délelőtt 11-kor szállhatunk ki. Addigra az utasok olyan rezignálttá váltak, hogy különösebb zajongás nélkül elfogadták, szoktatták magukat ahhoz, hogy a gépen töltik az éjszakát.
A repülőtériek mindenféle orvosi és egyéb segítséget megígértek, de erre szerencsére nem volt szükség. Egy olyan hölgy volt a fedélzeten, aki terhessége 33. hetében járt, de mi nagyon odafigyeltünk rá. Az éjszaka komplikációk nélkül telt.
12-én délelőtt 10:30 körül végre azt mondták, elhagyhatjuk a gépet. Iskolabuszok sorakoztak fel, és a terminálba vitték az embereket. Mi, a legénység ugyanabba a terminálba kerültünk, de másik szekcióba, ahol mindenféle ellenőrzésen átestünk, továbbá regisztrálnunk kellett a Vöröskeresztnél.
Utasainktól elkülönítve egy igen kis szállodába vittek bennünket Gander városában. Nem tudtuk, hogy az utasok hová kerültek.
Gander városában mindössze 10.400 ember él. A Vöröskereszttől megtudtuk, hogy az utasok száma, akikről gondoskodniuk kell, meghaladja a 10.500-at. Csak annyit közöltek velünk, hogy lazítsunk, míg ki nem hívnak a repülőtérre, de ez nem túl hamar lesz.
A hotelban végre volt tévénk, és megtudtuk, mi történt 24 órával azelőtt. Mászkáltunk a városban, mindenki nagyon vendégszerető volt, tudták, hogy mi vagyunk a „repülős emberek”. Két nappal később, 14-én reggel 7-kor kaptuk a hívást, hogy mehetünk.
Délután 4:30-kor már Atlantában voltunk. Utasaink közben elmesélték, mi történt velük: Gander és 75 km-es körzetének lakossága bezárta az összes iskolát, találkozóhelyet és minden egyéb közösségi épületet. Mindegyiket berendezték az utasok fogadására. Szereztek függőágyakat, matracokat, hálózsákokat, takarókat és párnákat. Az iskola összes növendéke jelen volt, hogy gondoskodjon a „vendégekről”.
A mi gépünk 218 utasa egy Lewisporte nevű kisvárosban lelt szállásra, 45 km-re Gandertől, egy iskolaépületben. A családokat együtt helyezték el. Az idősek választhattak magánemberek otthonai között. Az ifjú terhes hölgynek szintén egy család otthonában találtak szállást, egy utcányira egy 24-órás sürgősségi osztálytól.
Étel, szállás, mosókupon: vendégszeretet
Napjában egyszer mindenki telefonálhatott vagy e-mailezhetett Amerikába és Európába. Az utasoknak kirándulásokat szerveztek. Volt, aki hajókirándulásra ment, volt, aki a helyi erdőket látogatta. A helyi pékségek nyitva maradtak, hogy a vendégeket friss kenyérrel lássák el. Az összes helyi lakos nekik főzött, aztán az ételt elvitte az iskolába, meg a többi helyre, ahol megszálltak. A „menekültek” tokeneket kaptak a mosókonyhákba, hogy kimoshassák a ruháikat, mivel csomagjaik a repülőgépeken maradtak. Az utasok minden kívánságát mindenki a lelkén viselte. Utasaink sírva mesélték el ezeket a történeteket.
Minden utast időben a reptérre szállítottak, egyetlen ember sem hiányzott vagy késett el. A helyi Vöröskereszt kezelt minden információt, és gondoskodott róla, hogy mindenki időben kiérjen a repülőtérre, és útnak indulhasson. Abszolút hihetetlen!
Amikor utasaink ismét a fedélzetre értek, olyan volt, mintha ezer éve ismernék egymást. Mindenki tudta a másik nevét, történeteket meséltek, licitáltak, kinek telt jobban az idő.
Atlantáig úgy repültünk, mintha egy parti-járat lennénk. Az utasok keresztnevükön szólították egymást, telefonszámokat, címeket cseréltek, beszélgettek, buliztak. Aztán furcsa dolog történt: egy business osztályon utazó férfi odajött és megkérdezte, beszélhetne-e a mikrofonba. Mi soha, soha nem engedtünk meg ilyet, most mégis azt súgta valami, hogy ne álljak útjába.
Döntés a levegőben: alapítvány Lewisporte-nakAz úriember felvette a mikrofont, és röviden emlékeztetett mindenkit arra, min mentek keresztül az elmúlt napokban, és mennyi vendégszeretetet, kedvességet kaptak vadidegen emberektől. Azt mondta, szeretne tenni valamit a Lewisporte városkában élőkért, ezért egy bizalmi alapítványt hoz létre Delta 15 néven (ez a mi járatunk száma). Az alapítvány célja, hogy segítsen Lewisporte diákjainak továbbtanulni.
Adományokat kért bármilyen összegben az utasoktól. Amikor a papírok beérkeztek az összegekkel, nevekkel, telefonszámokkal és címekkel, 14,5 ezer dollárra rúgott a végösszeg. Az úriemberről kiderült, hogy egy virginiai orvos. Megígérte, hogy minden adomány adminisztrációjáról gondoskodik és odajuttatja, ahová szánták. Kilátásba helyezte, hogy a Delta Corporate céget is adakozásra fogja bírni.
Miért is ez az egész? Csak mert néhány ember a messzi távolban kedves volt pár idegenhez, akiket a véletlen vetett közéjük. Miért is ne?
Sárga szalag: befogadni a földre kényszerült gépeketA kanadai kormány a "Yellow Ribbon" vagyis "Sárga szalag" (az amerikai kontinensen a szeretettek hazavárásának jelképe) nevet adta annak az összehangolt akciónak, amelynek során a terrortámadások után 17 repülőtéren csaknem 250 járatot fogadtak 45 ezer utassal. Valemennyi gép biztonságban leszállt, minden utasról gondoskodtak, egészen a krízis végéig, amíg helyreállt az USA légiközlekedése.
