Fejünkre esik az űrállomás!

Az egy viszonylag széles körben elterjedt tévedés, hogy az első amerikai űrállomás, a Skylab, kizárólag annak köszönheti a létét, hogy az Apolló-program utolsó néhány holdraszállását lefújták. Valójában az USA űrszektorának legjobbjai már az ötvenes évektől gondolkodtak egy hosszú időn át a Föld körül keringő, többfeladatú eszköz létrehozásában, egyikük speciel épp az a Wernher von Braun volt, aki megteremtette a Hold eléréséhez szükséges óriásrakétát, a Saturn V-öt, és aki aztán az Apolló-repülések előtt már megkezdte annak tervezését, hogyan lehet a program elemeit más célokra is felhasználni, illetve hogyan lehet a gigantikus hordozó egyik fokozatából űrállomást építeni: nem is feltétlenül a Föld, hanem a Hold körül keringő űrállomást, merthogy az Apollo Application Program ezzel is számolt.

Az Apolló-18-19-20 expedíciók elmaradása miatt aztán nem is egy, hanem három Saturn V is rendelkezésre állt. Viszont az APP-re szánt pénz radikálisan lecsökkent, szó sem lehetett tehát Hold körül keringő állomásról. De az amerikaiak számára is fontos volt, amit a szovjetek akkor már a Szaljut-sorozattal megindítottak: annak tanulmányozása, hogyan lehet az emberi szervezetet hosszabb időre kitenni a súlytalanság hatásainak, illetve hogy mi mindent lehet kezdeni tudományos és katonai megfigyelések, kísérletek terén egy „állandó” űrállomáson.

1969-ben, tehát még azt Apolló-repülések alatt kapta meg a McDonnell Douglas a szükséges rakétafokozatot, hogy abból űrállomást csináljon. A start 1973. május 14-én nem zajlott bonyodalmak nélkül: az emelkedési és pályára állítási szakaszban az űrállomás elég komoly károkat szenvedett, nevezetesen megsérült egy nagyobb részen a külső hővédő és a mikrometeoroknak ellenálló burkolat, valamint egyik napelemtáblája elveszett, egy másik pedig nem nyílt ki, beszorult, emiatt a szükséges energiának kevesebb, mint felével működött.

A tizenegy nappal később, az Apolló űrhajóval (természetesen holdkomp nélkül, kisebb hordozórakétával) indított első emberes Skylab-expedíció (Pete Conrad, Paul Weitz és Joe Kerwin, 28 nap) első szakasza gyakorlatilag ezeknek a hibáknak a kijavításával telt el. A sérült burkolat miatti magas belső hőmérséklet azért volt különösen veszélyes, mert attól lehetett tartani, hogy a felhevült belső szigetelés veszélyes gázokat enged ki magából. Az első csapat azonban magával vitte, összehajtogatott állapotban, a gyorsan elkészült megoldást: sikerült egy ponyva–fólia szerű védőt kifeszíteni a sérült helyén, ezzel lecsökkenteni a belső hőmérsékletet is.

Aztán ugyancsak egy magukkal vitt „táv-vágó” eszközzel sikerült kiszabadítani a beszorult  napelemtáblát is, átvágták azt a fémdarabot, ami miatt nem nyílhatott ki. Mindehhez persze több űrséta is kellett: az emberiség történetének első „javító–szerelő” űrmissziója során kiderülhetett tehát, képes-e hatékony munkavégzésre az űrhajón kívül szkafanderben dolgozó ember. A válasz határozott igen volt, azzal együtt, hogy az űrállomás makettjént víz alatt, tehát csökkentett gravitációban, minden munkamozzanatot előre alaposan lepróbáltak.

Ugyanebben az évben lezajlott a második expedíció (Alan Bean, Jack Lousma, Owen Garriott, 59 nap), amely egy második réteget húzott a sérült burkolat fölé, majd a következő év február elejéig áthúzódó harmadik (Gerald Carr, William Pogue, Edward Gibson, 84 nap). De ezek már tudományos programokkal, kísérletekkel telezsúfolt hetek voltak. Háromezer órányi kísérlet során elsősorban a napmegfigyelések bizonyultak rendkívül értékesnek az utókor számára.

Amikor ez a trió is elhagyta az állomást, még senki nem gondolta, hogy ezzel lezárulnak az űrlaboratórium emberi missziói: az állomást tökéletes állapotban hagyták az űrhajósok, sőt, bőven elég tartalékkal vízből, oxigénből és élelmiszerből a következő csapat fogadására, a zsilipkamra ajtaját sem zárták le véglegesen. Azonban nem volt mivel odamenni, mert már nem voltak felesleges Apolló-űrhajók és Saturn-1 hordozórakéták. A legközelebbi Skylab-expedíciót már az űrsiklóval kellett volna végrehajtani, sőt, a Shuttle segített volna magasabb pályára emelni az állomást.

Nos ez az, ami végül nem jött össze: a Shuttle első startja késett (egészen 1981-ig), miközben a fokozódó naptevékenység miatt a Skylab a vártnál sokkal gyorsabban süllyedt, és az újabb előrejelzések 1979 közepére tették a visszatérést a sűrűbb légkörbe. Innentől kezdve indult a világméretű hisztéria: hová zuhan a Skylab, mi lesz, ha egy nagyvárosra esik, hány ember életét oltja ki, mekkora kárt okoz, milyen hosszú távú hatása lesz a Föld légkörére, ha ez a 77 (más adatok szerint 85) tonnás valami beleesik, és így tovább.

Egy évvel korábban egy szovjet műhold visszaesése miatt nukleáris szennyeződés keletkezett Kanadában, a Skylab ilyesmivel nem fenyegetett mégis nagyobb volt a hírverés körülötte. Tán épp mert előre lehetett tudni az „érkezését”,  ellentétben az orosz holdéval, amelynek lezuhanását senki nem jelezte előre Moszkvából.

Nos a NASA számításai megnyugtatóak voltak, de azért mégsem egészen úgy történt a visszatérés, ahogy kalkulálták: 35 évvel ezelőtt, 1979. július 11-én az űrállomás egy körrel hamarabb lépett a légkörbe, és ennek megfelelően néhány ezer kilométerrel távolabb a vártnál, nem a Csendes-óceánba, hanem az ausztrál sivatagba esett, pontosabban: maga a hatalmas szerkezet 16–18 kilométer magasan darabjaira hullt, a részek pedig rövid de látványos tűzijáték-szerű jelenséggel örvendeztették meg a környék gyér lakosságát, és csak egyet-kettőt találtak meg, amely eljutott a földig, aztán – a múzeumokba.

* * *