Houston, probléma, Apolló-13: hazahozták őket!

Már 45 éve a világtörténelem egyik klasszikus mondatává vált, nem sokkal azután, hogy elhangzott, csak épp állandóan félreidézik, sőt, félrefordítják. 1970. április 14-én hangzott el a Hold felé tartó Apolló-13 fedélzetéről, de először is, a közhiedelemmel ellentétben, nem Lovell parancsnok mondta , hanem a személyzet egy másik tagja, John Swigert, miután a műszaki egység egyik áramfejlesztésre használt tartálya a Földtől 320 ezer kilométerre felrobbant. Bár az űrhajósok akkor még nem tudták, mi is történt valójában, eleinte azt hitték, meteor csapódott be nem is az űrhajóba, hanem a vele összekapcsolódva repülő holdkompba.

A másik közkeletű tévedés, hogy a mondatot úgy idézik – Tom Hanks is így mondja a remek filmben: „Houston, we have a problem”, holott valójában múlt időben hangzott el: „Houston, we’ve had a problem.” A különbség tulajdonképp a jelen idő és a történelem differenciája: történelmi visszatekintésként tudjuk, hogy az űrhajónak innentől kezdve permanens volt a problémája, állandó jelen időben, egészen az óceánba való szerencsés belecsobbanásig, Swigert azonban hihette még azt, hogy a történés valójában már lezajlott, és csak később derült ki, hogy az a valami mennyire meghatározza az egész útjukat, az egész életüket.

Még egy érdekesség az ominózus mondatról: a magyar fordítók olykor túltesznek mindenkin, nálunk ugyanis sokszor így idézik: „Houston, van egy kis problémánk.” Még hogy kis probléma. Ezt azért az első pillanattól nem így gondolták az űrhajósok: ki tudja, ebben a félrefordításban az a magyar macsó félreértés rejtőzik, hogy az az igazi kemény legény, aki magához képest lebecsüli a nehézséget, a feladatot...

Márpedig a feladat, a főhajtómű kiesésével, a minimális energiával, nagyon nehéz volt. Leírásokból, egy kitűnő dokumentum-regényből és egy remek filmből is ismerhetjük a részleteket, azt a valóban heroikus küzdelmet, amelyet a földiek folytattak az űrhajósok megmentéséért. És amit persze maguk az űrhajósok vittek végbe, hogy élve visszajussanak, ha már a Holdra nem szállhattak le – az egyik legdrámaibb pillanat lehetett a számukra, amint a holdkompban, mint mentőcsónakban fagyoskodva közelről látták kísérőnk felszínét, azt a helyet, ahová le kellett volna tenniük a szerkezetet.

Az igen jól dokumentált történések főbb elemeit sokfelé megtalálhatjuk, mint hogy miképp sikerült minimális műszeres segítséggel eltalálni úton a Hold felé, majd főképp a Hold mögötti hajtóműindítással (már a holdkompéval) a hazavezető pályát, hogyan sikerült megtartani azokat a vektorokat, amelyekkel sem nem pattant el, sem nem égett el a kabin a légkörbe érkezéskor, hogyan sikerült a kilélegzett széndioxid szintjét egy improvizált szűrőberendezéssel csökkenteni, ami egyébként azért volt nehéz, mert közben fel kellett találni a kör négyszögesítését, illetve fordítva, ugyanis a holdkompban nem olyan szűrők voltak, mint az űrhajóban; hogyan oldottak meg számtalan más kisebb-nagyobb problémát, amíg szerencsésen hazaértek.

A sajnálatos paradoxon, ami az űrhajózást a kezdetektől kíséri, meghatározta ennek az expedíciónak a sorsát is. Vagyis ha megtörtént már az első valami, esetünkben az első Holdra szállás, utána a tisztelt nagyközönség már szinte unja, hogy megint megtörténik. A kutya sem figyelt az újabb indításra, egészen Swigert mondatáig. Akkor döbbenhettek rá emberek milliói, hogy attól, hogy egy Hold-expedíció immár a harmadik, attól még ugyanolyan kockázatos, ugyanolyan kemény kihívás embernek és technológiának, mint az első. Mert ha azt szoktuk mondani, hogy ha az Úr azt akarta volna (eredetileg legalábbis), hogy repüljük, adott volna szárnyakat hozzá: nos, az űrhajózást ilyen egyszerűen sem lehetett volna elintézni, a Földön kívüli térség annyira nem nekünk való, annyira más, mint ahol az első néhány százezer évet eltöltöttük, annyira rideg és veszélyes közeg. A nagyközönség ennek megfelelően kizárólag akkor kezdett érdeklődni az Apolló-13 útja iránt, amikor az űrhajósok halálos veszélybe kerültek.

A Smithsonian, az amerikaiak nemzeti repülési és űrhajózási múzeuma egyebek mellett egy szokatlan kiállítási tárggyal ünnepli az évfordulót: ez pedig egy sárga mellény. A történet Lovell, Swigert és Fred Haise mellett legfontosabb főhőse kétségkívül Houston embere, a repülésvezető Gene Kranz volt, aki ezt a híressé vált mellényt viselte végig a nehéz út alatt az irányítóközpontban, aki minden megoldást kiszorított az emberekből az űrben és a földön, és aki a legnagyobb elkeseredés pillanataiban kijelölte a célt: „Hazahozzuk őket.”

Hazahozták őket: az Apolló-program egyik legnagyobb kudarca így vált az egyik legnagyobb sikerévé. Ja, ezután még négy Apolló-expedíció érte el a Holdat, mind a négy tökéletesen sikeres volt, vagyis egyik sem érdekelte túlságosan sem Amerikát, sem a világot.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Utazzon velünk!

Az első világháborús olasz front déli szakaszát felkereső Isonzó Expressz emlékvonatra jelentkezzen a MÁV Nosztalgia Kft.-nél!