Leszállás után is maradt a titok: a földön a mini űrrepülőgép

Ismét a földön köszönthetjük az egynegyed Shuttle nagyságú űrrepülőgépet, ismét tanúi lehettünk egy tökéletes leszállásnak, ez alkalommal a Cape Canaveral űrközpont nagypályáján, ott, ahol leállításukig az „igazi” űrsiklók is sokszor landoltak. Ismét rácsodálkozhattunk az alapadatra: a Boeing-alkotta gép a NASA és az amerikai légierő közös programjának részeként ez alkalommal 717, más források szerint 718 napot töltött az űrben.

És ismét senki nem tudja a program részesein kívül, hogy ez alatt az idő alatt mi történt a géppel, hol és hogyan repült, és főképp, hogy miért.

Az X-37B, ez az ember nélküli, autonóm üzemmódban működő, nem túl nagy, kilenc méter hosszú, öt méteres fesztávolságú szerkezet először 2010-ben indult a világűrbe egy hordozórakéta orrán, és nyolc hónap után tért vissza siklásban. Majd következett március 11-étől a második, tizenöt hónapos, aztán 2012-decemberétől a harmadik, huszonkét hónapra nyúlt repülés. Mindhárom alkalommal a kaliforniai Vandenberg légibázison szállt le a gép. A legutóbbi, 2015 májusában kezdett misszió végeztével most először a Kennedy űrközpontban történt a földetérés, ami azt jelentette, talán többen lehettek tanúi a visszatérésnek, fültanúi biztosan, hiszen szerte Floridában felfigyeltek a Shuttle utolsó leszállása óta nemigen hallott hangrobbanásra.

De ettől még nem lett világosabb a küldetés célja és lényege: a szokásos közlemény az újra használható űreszközök technológiájának fejlesztését említi, kockázatcsökkentést, koncepciók igazolására szolgáló kísérleteket, de ezen túl a részletekről egyetlen szó sem esik, sőt, a program költségeiről sem.

Úgyhogy csakúgy, mint a gép korábbi startjai és leszállásai idején menetrend szerint, most ismét előkerültek a teóriák, feltételezések.

Ami a mostani, a légierő által közreadott fotókból eléggé világos: a gép ismét meglehetősen jó állapotban vészelte át a két űrben töltött évet, majd az azt követő visszatérést a sűrűbb légkörbe: az orr-részt fedő hővédő réteg meglehetősen jó állapotúnak látszik. Az, hogy több mint két évet keringett valahol a Föld körül, önmagában is vívmány, gondoljunk arra, hogy az „eredeti” űrrepülőgép leghosszabb missziója, a Columbiával repült STS-80, tizenhét napon és csaknem kilenc órán át tartott. Nyilván az akkori űrrepülőgép-repüléseknek maga a személyzet jelenléte, a tárolható oxigén és élelmiszer, a létfenntartó rendszerek működése is határt szabott, de ugyanúgy viszonylag alacsony volt a „garancia-ideje” a földkörüli repülés szélsőséges körülményeinek kitett burkolatnak, hővédő csempéknek és más rendszereknek is. A jelek szerint az X-37-es tehát nemcsak azért bírja hosszabban, mert nincsenek emberek a fedélzetén...

Ami a teóriákat illeti: a leginkább elfogadott talán az, hogy a gép felderítésre, elektronikus adatgyűjtésre, radarfelderítésre, érzékeny zónákról való elektronikus adatgyűjtésre és az ilyen övezetek fényképezésére szolgál (Észak-Korea, Afganisztán, Irán, Közel-Kelet). Ugyanakkor ellentétben a „szokásos” kémholdakkal, az X-37-esnek a manőverező képessége lehet a fő előnye, vagyis hogy nem kell állandó pályán tartózkodnia, átirányítható magasabb és alacsonyabb, illetve az egyenlítőhöz képest más és más szögben történő keringésre, vagyis rendkívül rugalmasan alkalmazható felderítő eszköz. Azt a fajta rugalmasságot biztosítja, amelyet amúgy csak a nagy magasságban repülő, de az ellenséges légvédelemnek inkább kiszolgáltatott, pilótával (U-2) és pilóta nélkül (Global Hawk) működő gépek. A mostani leszállást egyesek Észak-Koreával is összekötik, vagyis hogy netán a kommunista államról gyűjtött legfrissebb és legfontosabb információk megbízható módon, nem távközléssel, adatátvitellel, hanem a géppel magával kerültek volna vissza a földre, közvetlenül a légierőhöz.

Egy másik, széles körben elterjedt, de bizonyíthatatlan, és a szakértők többsége által nem osztott elképzelésköteg arról szól, hogy a kis űrrepülő valójában nem felderítő, hanem harci gép, amely kisebb rakétafegyvereket képes jó pozícióból indítani földi célpontok ellen, vagy/és alkalmas űrbeli hadviselésre, tehát más űreszközök megsemmisítésére, ezzel kapcsolatban sokan valamiféle lézereszközt sejtenek a gép kisteherautónyi rakterében.

És persze a harmadik, „legszelídebb” verzióköteg valóságos kísérleti–kutató funkciót tulajdonít a gépnek, új típusú, a földkörüli térségben különféle feladatokat ellátó, például kisebb műholdakat pályára állító, vagy azokat javításra a földre hozó, üzembiztos űrrendszer kifejlesztése érdekében. A Boeing 2011-ben valóban jelezte, foglalkozik az X-37-es nagyobb változatával, az lenne az X-37C, és az már hat űrhajóst szállíthatna földkörüli pályán. Más kérdés, hogy a Nemzetközi Űrállomás kiszolgálása érdekében a Boeing eközben gőzerővel dolgozik a maga „hagyományos”, kapszularendszerű űrhajóján.