Magyar pilótahölgy messze repül – 1. rész: Budaörstől Indonéziáig

A kávézóban semmi feltűnés: egy kellemes megjelenésű, csinos fiatal hölgy. Azért aki közelről látja, gyaníthat valamit, viszonylag kevés nő hord repülőgépet ékszerként a nyakán. Ráadásul egyértelműen kirajzolódik egy Góbé nem túl kecses, de oly sokaknak kedves szárnyalakja: aki ezt a gépet hordja, az Magyarországon tanult repülni...

Malatinszky Anitával nem olyan egyszerű randevúzni, mert Délkelet-Ázsiában él és dolgozik, vagyis repül, a téli szabadságolás alatt szakított időt rá, hogy interjút adjon portálunknak.

– Hát akkor kezdjük az elején, a Góbéval, vagy talán még előbb...

– Három éves voltam, legalábbis édesanyám így emlékszik, amikor kijelentettem, hogy repülni szeretnék. Természetesen rám hagyták, majd elfelejti a gyerek. Egyébként nem volt sem a baráti körben, sem a családban senki pilóta.

– Egyszerűen felnézett az égre és látta a gépeket?

– Igen, és mindig irigyeltem a madarakat, hogy milyen szépen repülnek. Bárcsak én is tudnék. Aztán valahogy így alakult.

– És melyek voltak az első lépések a megvalósítás felé?

– Tizenhat évesen kezdtem el vitorlázórepülni Budaörsön, az Endresz Klubban, először akkor repültem egyedül, amikor még autóra nem is volt jogosítványom. Aztán később a nyíregyházi főiskolán, közlekedésmérnöki szakon, repülésmérnöki szakirányon végeztem.

– Volt más nő is az évfolyamában?

– Korábban voltak hajózók is, az én évfolyamomban pont nem, de utánunk is voltak.

– A mérnökségből hogyan sikerült átlovagolni a pilóta szakmára?

– A főiskola mellett megszereztem a PPL-t, egy kis időgyűjtés, aztán 2010-ben diplomáztam, amikor a 2008-as válság hatásai még nagyon érződtek, nem nagyon volt egyszerű állást találni, mint repülőmérnök, itt az országban. És 9-10 hónapnyi keresés után, amikor már feladtam a reményt, akkor találkoztam a barátommal, aki Amerikában repült és ott oktatott kisgépen, ő vetette fel, hogy ott gyorsabban be tudnám fejezni, hogy minél kevesebb időt vesztegessek el ezzel.

– Mert hogy kell a CPL, kell a műszeres és a kétmotoros kiképzés.

– 2011 januárjában mentem ki egy kis bőrönddel, előtte soha nem voltam külföldön, még Európában sem. Nagy lépés volt. Ott megcsináltam a CPL-t egy, illetve kétmotoroson, összegyűjtöttem 150 multiengine órát.

– A napfényes Floridában?

– Igen. Ahol az időjárás majdnem mindig kedvező. Később a 320-as típust szintén Floridában végeztem, és onnan kerültem Indonéziába.

– A 320-as típust, gondolom, már annak tudatában csinálta, hogy valahol el fog helyezkedni közforgalmi pilótaként.

– A floridai iskolában szerettem volna oktatóként ottmaradni, hogy kicsit azért több tapasztalatom legyen, de az akkori iskolavezetés nem tudott abban segíteni, hogy munkavállalói vízumot is kaphassak. El kellett volna végeznem egy kétéves kurzust, de hát már volt egy főiskolai diplomám, két év nagyon hosszúnak tűnt már akkor 28 éves fejjel, és végül pont annyi lett volna a költsége, mint egy 320-as típus, és akkor inkább azt választottam, a Pan Am-iskolában. Az iskola még megvan, a légitársaság már jó ideje nincs.

– Gondolom, szimulátoroztak sokat, és aztán volt gyakorlati repülés is?

– Csak szimulátor, az FAA rendszerben nem követelik meg a gyakorlati repülést. Náluk az a követelmény, hogy bal ülésből kell csinálni a szimulátort.

– A neten megtalálható a szép bejegyzés az FAA részéről, hogy regisztrált pilóta lett...

– Igen. A típust 2011 szeptemberében szereztem meg.

– És hogy került Ázsiába?

– Az akkori páromon keresztül: ő ott keresgélt munkát, el is helyezkedett, és ő noszogatott, próbáljam meg, hátha lesz lehetőség, Szerencsére pont abban az évben az Air Asia indonéz leányvállalata keresett pilótákat, és valamiért az akkori menedzsment külföldieket keresett elsősorban. Megint összepakoltam, hát akkor megnézem, mi van Indonéziában. A család nem örült különösebben, féltettek.

A magam kis kezdő naivságával kimentem állásinterjúra, ott reszkettem az iroda előtt, nagyon izgultam. De örültek nekem, mert mondták, hogy egy 12 fős csapatot szeretnének indítani, de egyvalaki nem ment át a felvételin, úgyhogy megadták nekem a lehetőséget, hogy próbálkozhatok.

– Várnia sem kellett ezek szerint.

– Nem igazán. Ez 2011 ősze volt, a típus megszerzésétől az állásig hat hét telhetett el. Voltak plusz képzések, amelyek 2012 januárjában kezdődtek el, az első menetrend szerinti repülésem 2012 július végén Bali és Dzsakarta között volt.

– Azóta is jobbüléses Airbus-pilóta: végül is az Air Asia a legdinamikusabban fejlődő légitársaság a térségben.

– Igen, ez így van. Az indonéz leányvállalatnál a tavalyi évben volt egy kis visszaesés, de idén érkezik öt új gépünk, megint bővül a flotta.

– Netán Neókkal?

– Neo már van a maláj anyagcégünknél. Hozzánk még nem érkezik, talán jövőre.

(Folytatjuk: milyen az élete egy európai nőnek az ázsiai légitársaságnál? És mennyi az esélye arra, hogy elérje a kapitányi rangot?)

* * *