Mir: 15 év, 86 ezer keringés, 104 űrhajós a Föld körül

Enyhe zavar az időpont körül: egyes források szerint 1986. február 19-én indították az első elemet, mások szerint 20-án, az eltérés oka feltehetően az, hogy az indításokat számon tartó adatbázisok által használt UTC, azaz egyezményes világidő szerint este fél tíz előtt két perccel, de bajkonuri idő szerint már másnap hajnalban történt a start. A lényeg: e harminc évvel ezelőtti pillanatban indult földkörüli pályára egy Proton hordozórakéta segítségével a Mir űrállomás központi egysége, ami aztán az űrhajósok lakómodulja lett: március 13-án költözött be a Kizim–Szolovjov páros, az első személyzet, hogy aztán az űrállomás tizenöt éven keresztül szinte egyfolytában lakottan keringjen bolygónk körül. Gyorsan jegyezzük fel: a leghosszabb időt egyhuzamban Valerij Poljakov töltötte a fedélzeten, 438 napot, ami azóta is meg nem döntött világrekord.

A Mir a holdutazások utáni – mondjuk így: realista, kevésbé regényes, de annál fontosabb – korszakát szimbolizálja az űrhajózásnak. A feladatot már egyrészt az Apollo-programból visszamaradt rakétafokozatból épült Skylab, illetve a szovjetek első űrállomás-generációjának Szaljut-tagjai kezdték megvalósítani, legsikeresebben a nekünk is fontos Szaljut-6, amely a leglátogatottabb volt a sorozatból, beleértve az első magyar űrhajóst, Farkas Bertalant is. (Más kérdés, hogy a Szaljut-család egyes tagjai kifejezetten katonai program részei voltak.)

A feladat a folyamatos, huzamos ideig tartó űrben való létezés, mint kísérlet, és mint lehetőség további kísérletekre. Vagyis a hosszú távú repülések maguk is a kutatás tárgyai voltak, ez egyébként mindmáig érvényes: még az ISS korában sincs az emberiségnek végleges receptje arra, hogyan lehet az emberi szervezetet a súlytalanság tartós elviselésére tökéletesen felkészíteni. És persze ha egy kisebb embercsoport huzamosabb ideig tartózkodik az űrben, akkor sokkal több az alkalom minden más típusú tudományos munkára, kutatásra is: pláne, ha, mint a Mir esetében először, az űrállomás bővíthető újabb és újabb modulokkal, kutató helyekkel, laboratóriumokkal.

A központi rész már magában is egy tonnával nagyobb volt, mint a Szaljutok 19 tonna körüli tömege, de ehhez kapcsolódott egy évvel az első felbocsátás után az első Kvant csillagászati modul, majd a második Kvant mint technológiai laboratórium, aztán érkezett a Krisztal, a Szpektr és a Priroda, anyagtudományi kísérletekre, földfigyelésre illetve távérzékelésre. Az állomás végső kiépítettségében 135 tonnássá nőtt.

Volt azonban még egy modul, amit nem valamely orosz hordozórakéta röpített az űrállomás felé, hanem egy amerikai űrrepülőgép, az Atlantis, merthogy épp arra szolgált, hogy az űrsiklók is gond nélkül kapcsolódhassanak a Mirhez. Ez pedig egy máig tartó fontos együttműködés kézzel fogható jele volt: 1995 márciusában érkezett még Szojuzzal az első amerikai, Norman Thagard, aki az állandó személyzethez csatlakozott, júniusban dokkolt először, és vitt emberes és anyagi utánpótlást a Mir fedélzetére az amerikai űrjármű. Az űrsiklók innentől kezdve orosz űrhajósokat is hoztak-vittek a Föld és az űrállomás között. (Érdekes momentum volt, amikor két orosz űrhajós először érkezett vissza egy űrrepülőgépen a Földre – az Egyesült Államokba, vízum nélkül!)

Előzőleg pedig a Mir már fogadott fizető utasokat is, például egy japán tv-riportert és az első brit űrhajóst, Helen Sharmant. Vagyis kialakult az a típusú, politikai zűrzavarokon is szó szerint túlemelkedő együttműködés, amellyel, és persze már az európaiak és a japánok hozzájárulásával is, sikeresen beindulhatott az igazi utód, a Nemzetközi Űrállomás építése.

Voltak persze a Mirnek is kritikus időszakai. 1997 februárjában egy kisebb tűz volt az egyik Kvant-modulban, szerencsére a lángok nem tudtak kárt tenni az állomás falában, a létfenntartó rendszer pedig kipucolta az állomás légkörét. Ugyanebben az évben a teherűrhajók automatikus dokkolására szolgáló új rendszer próbája közben egy héttonnás Progressz az állomásnak ütközött, a Szpektr modult le kellett zárni. Más kisebb-nagyobb problémák, javítanivalók is bőven akadtak, a kilencvenes évek végére világossá vált, hogy a Mir élete végéhez ért.

Meg voltak politikai viták is körülötte, mert az amerikaiak azt szerették volna, ha az oroszok most már az új ISS építésére koncentrálnak, miközben orosz politikai körök nemzeti kérdésként fogták fel, hogy az amerikai „diktátum” ellenére életben tartsák az űrállomást, ami viszont már elfogadhatatlanul költséges és kockázatos volt. És volt még egy regényes elképzelés, hogy a Mir maradjon égi hotelként a földkörüli pályán, de ehhez végülis megintcsak nem volt elég pénz. Aztán volt némi médiahisztéria arról, mi lesz a Földdel, ha a 135 tonna becsapódik valahová. Végül következett 15 év, 86 ezer 331 keringés, 13 ország 104 űrhajósának látogatása után a csendes befejezés valahol a Csendes-óceán déli részén.

Mostanság az ISS jövője a kérdés, a nem túl szívderítő politikai körülmények közepette: időnként felröppen a hír arról, hogy az oroszok szétkapcsolják és külön állomást alakítanak a maguk moduljaiból, aztán kiderül, hogy még egyben marad az ISS is, és megmarad az amerikai–európai–orosz együttműködés is a fenntartására. Amíg ez így lesz, addig a Nemzetközi Űrállomás méltó marad az előd, a Mir nevéhez és emlékéhez is…

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Utazzon velünk!Az első világháborús olasz front déli szakaszát felkereső idén újra elinduló Isonzó Expressz emlékvonatra jelentkezzen a MÁV Nosztalgia Kft.-nél!