Borravaló, avagy jóban lenni pincérrel, szerelővel

Három kérdésem van pilóták számára: 1) Adtál-e borravalót a pincérnőnek legutóbb, amikor ettél a reptéri kávézóban? 2) Mit tett a pincérnő, hogy kiérdemelje extra háládat? 3) Miért nem jutalmazzuk borravalóval a földi személyzetet, akik ki-be húzzák vagy feltöltik a repülőinket?

A kettes kérdést talán el is felejthetjük, de mi van a harmadikkal? A földi kiszolgálók a legrosszabbul fizetett munkásai a repülőtérnek, miközben hibáik következményei piszok sokba kerülhetnek, beleértve még az életveszély lehetőségét is.

A pincérnő ételt-italt szolgál fel, és mindig kap borravalót. A legrosszabb, amit elkövethet, hogy összekeveri a rendelésedet, vagy az öledbe tálalja. Igen kevés az esély arra, hogy ha téved, valaki belehalhat. A földi személyzet – a repülőgép-szerelő – azonban bármikor leverhet téged az égről, ha hibázik. Mit teszünk tehát rosszul?

Olyan helyen oktattam, ahol gépek tárolására és helyi üzemre volt lehetőség. Két ügyfél is tárolt egy-egy Piper Comanche-t a hangárunkban.

Az A ügyfél – nevezzük „Mister A”-nak, egy barátságtalanul tüskés, nagyszájú ember volt, aki láthatóan azt gondolta, ha elég törekvő és semmibe vesz másokat, akkor jut a legjobb eredményre. A földi személyzet mindig a hangár hátuljában parkolta a repülőgépét az átívelő gerenda alatt, amelyen olyan madarak szerettek üldögélni, amelyek a leglazább bélműködéssel és a legjobb célzóképességgel rendelkeztek.

Ha „Mister A” kérte is előre, hogy húzzák ki a gépét, valahogy mégis mindig hátul ragadt, mire odaért. A futó lapos, az üzemanyagtankok üresek, és a gép teteje madárürülékkel borítva. A reptéri személyzet pedig épp ilyenkor valahogy nincs látóközelben. Az ingerült tulajdonos panaszt tesz az irodában a rossz kiszolgálás miatt. A menedzser összeszedi maradék embereit, azok kihozzák a gépet, gőzborotvával lecsapatják a Comanche-t, felfújják a futókat, megtöltik a tankokat és elküldik „Mister A”-t az útjára. Ahogy eltávozik, az eredeti személyzet nyilván rögtön előkerül. A menedzser leszúrja őket, ők mosolyogva bólintgatnak, mert a füldugóik jóvoltából a letolásból nem hallanak semmit.

„Mister B”, a másik Comanche tulajdonosa mindig előre telefonált, ha repülni akart. Amikor megérkezett, repülőgépe a rampán várta, tisztán és tele benzinnel. A három földi munkás ott állt mellette mosolyogva. „Mister B” így szólt: – Köszönöm, srácok, nagyra értékelem, hogy mindig rendesen előkészítitek a gépemet – aztán adott mindegyiknek öt dollár borravalót.

Nem állítom, hogy minden pilóta „Mister A”-hoz hasonlít. A repülés sok szempontból élvezetes, de azért különösen, mert relatíve kevés rossz ember vesz benne részt. Azt se mondom, hogy mindennap 15 dollárt kell adni a földi személyzetnek, ha repülni akarsz. Csak arra utalok, hogy egy nagyon alulfizetett embernek, aki hozzásegít, hogy a repülés örömét élvezd, némi borravalót adni néha rendes dolog. Elismerést mutat, és hálát azért, amit érted tesznek. Kicsi befektetés nagyon jó hatással lehet.

Ha legközelebb egy repülőtéri személyzet repülőbenzinnel tölti meg a dugattyús géped tankjait és nem jetüzemanyaggal, ha nem horpasztják be a szárnyadat vagy nem törik le a pitotcsövet, aztán ha még ezen túl semmit sem gyújtanak fel, jutalmazd őket öt dollárral, és küldj feléjük egy szívből jövő „köszönöm”-öt. Rögtön látni fogod a visszajelzést, szeretni fogod a kiszolgálást, amikor megint odagurulsz az üzemanyagtöltőhöz.

Vannak, akik vitatkoznak ezzel, mondván, a személyzetet megfizeti a főnökség, és mindenkinek egyformán jó szolgáltatást kell nyújtaniuk. Ez igaz, de figyelembe kell vennünk az emberi természetet. Mindannyian szeretjük, ha a jól végzett munka elismerésben részesül, különösen, ha nem is számítunk rá.

A repülés tele van alulfizetett, segítségre szoruló emberekkel. A pilóták bíznak repülőoktatóikban, az életüket bízzák rájuk, valamint saját jövőbeli utasaik életét is, de őket sem díjazzák igazán. Adsz például borravalót a repülőgépedet karbantartó szerelőnek? Ha nem, elárulom neked, miket mondanak rólad, miközben a beteg gépeddel a műhely felé gurulsz. Más lesz, ha extra húszasokat dugtál néhány zsebbe az utóbbi időben. A karbantartó műhelyben talán nagy a számla, de a szerelők bevétele nem. Ha akad legalább egy barátod a földön, miért ne lehetne ő épp a repülőgépszerelőd? Adj néha valamit, és jobban fog figyelni rád, mint a családod!

Beszéltem egy helyi irányítóval, aki egyben a menedzsere is volt a kis helyi repülőtérnek. Boldogan jelentette, hogy 2002 volt az első év, amikor a reptere bevétele fedezte a kiadásaikat. Kérdeztem, mitől alakult ez így. Azt felelte, a repülőgép-tulajdonosok adományai tették lehetővé.

– Kevés parkolási és vontatási díjat szabunk – mondta –, van reptéri adó az üzemanyagra, és kivetünk a kereskedelmi gépekre leszállási díjat is. Ez azonban nem volt elég, így leveleket küldtem a repülőtér használóinak, vagy beszéltem legtöbbjükkel, valamint a helyi üzletemberekkel és klubokkal is. A válaszaik bátorítóak voltak. Néhány magánrepülőgép-tulajdonos, aki errefelé tölti a szabadságát, küldött 50-100 dollárt. Akinek a gépe a repterünkön állomásozik, 500 dollárt adományozott. Egy kereskedelmi gép üzemeltetője, aki pedig leszállási díjakat is szokott fizetni, 3000 dollárral járult hozzá a költségeinkhez.

Hát igen, a repterednek néha szüksége van némi extrára, hogy túléljen.

Igen, az, és az előrejelzések szerint soha nem is lesz olcsóbb. Ha a repülés költségei kinyúvasztanak, és kilöknek a repülésből, meg is értem. De vannak még módok, hogy háládat kimutasd.

Végül emlékezz arra, hogy a pénzedet nem viheted magaddal a halálod után. Egy pár extra dollár, amit hálaként nyújtasz a jó szolgálatért, hosszan hat majd. Garantálhatom, hogy életed hátralévő részét kevesebb stresszel, több örömmel, és sok reptéri barátoddal töltöd.

Még egy utolsó dolog: ha legközelebb a kávézóban jársz, kérdezd meg a pincérnőt, szeretne-e egyet repülni. Ez az ajánlat és ötven cent őt is azonnal boldoggá fogja tenni.

Garth Wallace (ford.: daka)