A hajcsat

iho   ·   2022.05.15. 15:00
m62_335_fonyod

Blogunkban vasutasok, külkereskedők, speditőrök, beruházók, és a ma ellátási láncként ismert hosszú folyamat megannyi további szereplője adja közre évtizedekkel ezelőtti, tanulságos történeteit – ezeket nevezhetjük letűnt korok írásos lenyomatainak is.

Ezúttal is a tegnap világába, a múlt század nyolcvanas éveibe röpítem kedves olvasóimat. Egy nagyon rövid kis történetet fogok elmesélni meglehetősen hosszú bevezetővel, amely valamikor 1980 forró nyarán játszódott

Móricz Zsigmond

A fiatalabb generációnak elöljáróban azt hiszem muszáj elmondanom, hogy azokban az ősi, informatikai eszközöktől mentes időkben némileg más hozzáállással kezelte a MÁV a munkavállalóit. Talán azt is mondhatnám, hogy humánusabban, de ez a szó nem biztos, hogy pontosan azt fejezi ki, amit mondani akarok. Az idő tájt számomra az tűnt a legvonzóbbnak a mozdonyvezetői munkában, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a szolgálat kezdetén magamhoz vettem a „mozdonylapot” egészen addig, amíg le nem jelentkeztem, magamra voltam utalva, a munkámba nem szólt bele sem főnök, sem reszortos, sem más hivatalnok. Ez volt az egyik, ha nem is a legfontosabb oka annak, hogy a masiniszta hivatást választottam magamnak. Cégünk akkoriban időt és pénzt nem kímélve alapos képzésben részesítette leendő alkalmazottait, ezért aztán én is jól felkészülten vágtam neki a pályámnak, tudtam, amit tudnom kellett, a munkaadóm nyugodt lelkiismerettel megbízhatott bennem, nem kényszerült rá, hogy folyamatosan szemmel tartson. Persze, ha valamit esetleg mégis rosszul csináltam – senki nincsen beoltva tévedés elleni szérummal – utólag felelősségre vonhattak. Természetesen előfordult néha, hogy ellenőrzés céljából egy-egy feljebbvaló felkérezkedett a vezérállásba, de ha az illető nem volt gonosz vagy rosszindulatú, ha nem utálta valamiért az ellenőrzés alá vont mozdonyvezetőt és mi sem nagyképűsködtünk, még akkor sem nyúlt a büntetés ilyen-olyan eszközéhez, ha látta, hogy kisebb-nagyobb stikliket követünk el (persze csak egy bizonyos határig, hiszen a közlekedés biztonságát akkoriban sem volt szabad veszélyeztetni). Ma e letűnt kort Stefan Zweig híres könyvének címe után szívesen illetem „A tegnap világa” jelzővel (Die Welt von Gestern).

Ha korunkat óhajtanám irodalmi példával jellemezni, leginkább George Orwell 1984 című regényével állítanék párhuzamot. Hazánk legnagyobb, mozdonyvezetőket is foglalkoztató állami vállalata elektronikai eszközök bevetésével folyamatosan figyelemmel próbálja kísérni mozdonyvezetőinek minden rezdülését, hibázás esetén pedig azonnal kész retorziót alkalmazni. Ha mindez kevés lenne, a munkáltatónak bőven akadnak civil (és vasutas) „segítői”, akik mindig, mindent digitális filmen vagy fényképeken rögzítenek, és amint lehet, már teszik is fel a világhálóra a fotóikat, videóikat. A munkáltatónak nincs is egyéb dolga, mint a különböző megosztókon közzétett posztokat figyelni. Ráadásul nem ritka azon esetek száma sem, amikor egy dolgozó olyan posztot tesz közkinccsé, amely aztán a saját vesztét okozza. Még ideilleszteném, belőlem az is meglehetősen erős ellenszenvet vált ki, hogy egyre elfogadottabb, sőt mi több, már teljesen hétköznapivá vált nyelvünkben a „kikényszeríteni” fogalom. Meg kell jegyezzem, a fent megfogalmazott, számomra borzasztóan taszító változásokat könnyebben elfogadnám, ha azt látnám, hogy általuk csökken a rendkívüli események, balesetek száma. Azonban a statisztikákat figyelve megállapíthatjuk, hogy erről szó sincs.

Nos, e hosszú bevezetőt azért írtam, hogy érthetőbbé véljék a kis történetem. A tegnap világában, ha egy masiniszta elvitte magával a fiát, ne adj Isten a feleségét vagy a barátnőjét egy kicsit mozdonyozni, vezetőink, ha észrevették, nem örültek ugyan neki, de nem is csináltak aránytalanul nagy cirkuszt belőle. Persze csak olyankor hunytak szemet, ha az illető nem vitte túlzásba a dolgot. Egy alkalommal például a hozzám vezetési gyakorlatra beosztott tanulóm megkért, hogy a vasárnapi keszthelyi utunkra elkísérhessen bennünket a barátnője. Mivel nagyon ügyes és okos fiú volt, gondoltam, legyen egy jó napja, helyt adtam a kérésének. Már visszafelé jöttünk, amikor Fehérváron felkopogott valaki a vezetőállásra. Kinyitottam az ajtót. Meglepődve, mondhatni ijedten tapasztaltam, hogy az igazgatóság gépészeti osztályának egy szabályokat következetesen betartó és azok betartását szigorúan megkövetelő munkatársa kíván fellépni hozzánk a vezérállásba. Na, gondoltam, most szépen lebuktam, ha hazaérek, majd jól megbüntetnek és röpülök a kényelmes százas Gigant fordulóból. Ezzel szemben a mozdony mellett álló feljebbvalóm csak annyit mondott: „Látom sokan vagytok, inkább elmegyek a párnásba.” (Párnás: a vonat első osztályú kocsija.)  Azért még gyorsan megkérdeztem tőle, hogy ezek után mire számíthatok? Semmire – válaszolta –, hiszen nem láttam semmit. Így tehát a dolognak nem lett semmifajta következménye. Megúsztam.

Jócskán a fenti eseményt megelőzően, 1980 nyarán, hétvégenként volt egy nagyon kellemes szergejes fordulónk. Személyvonattal lementünk reggel Fonyódra, ott félretoltuk a szerelvényünket, majd jó hat óra elteltével, késő délután indultunk vissza a Délibe. Az alatt a hat óra alatt, amíg a szerelvényünk az „Akácos” vágányon pihent, azt csináltunk, amit akartunk. Akadt, aki hajóval átruccant Badacsonyba, de sokkal egyszerűbbnek tűnt e hosszú időt strandolással tölteni. Igen ám, de ez egyedül kissé unalmas foglalatosság, ezért én ennél a fordulónál egyszer-egyszer magammal vittem a feleségemet. Ő élvezte, hogy mozdonyon utazhat, én pedig nagyképűsködhettem, kérkedhettem előtte mozdonyvezetői tudományommal.  

Történt egyszer hazafelé jövet, már jócskán az alkonyat órájában, hogy a balatonaligai emelkedőben egyszer csak kigyulladt a „teljesítményhiány” jelzőlámpája és a vonat elkezdett lassulni. Balatonvilágosig azért nagy nehezen elgurultunk. A vonat megállításához nem igazán kellett igénybe vennem a féket, hiszen a peron elején már csak cirka 20–25 km/óra sebességgel „robogtunk”. Ott, miután bementem a nagyfeszültségű kamrába, láttam, hogy az egyik vezérlési relé – részletekbe most nem bocsátkoznék – nem húz meg. Valószínű, hogy a hibát a relé tekercsének szakadása okozta. Gondoltam, sebaj, kitámasztom a relé fegyverzetét és indulhatunk tovább. Igen ám, de hirtelen nem találtam semmi olyan eszközt, amivel biztonságosan kiékelhettem volna. Amikor mérgesen visszamentem a vezetőállásra, hogy a táskámban keressek valami hatékony eszközt, észrevettem a feleségem hajában csillogó csatot. Se szó, se beszéd, kivettem a hajából, és azzal stabilizáltam meghúzott állásában az engedetlen relét. Ezek után tovább indultunk, majd este menetrend szerint meg is álltunk a Déliben. Másnap – ezt persze csak később tudtam meg  –  a feleségem vidáman újságolta a kollégáinak, hogy előző este az ő csatjának köszönhette néhány száz ember, hogy időben hazaért a Balatonról. Néha egészen kicsi dolgokon nagy dolgok múlhatnak.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Kapcsolódó hírek

Blog Utasellátó

Ezért válaszd a hajókirándulást nyaralásként

iho   ·   2022.06.29. 11:50

A csónakázás és hajókirándulás egyre kedveltebb nyaralási forma, már csak azért is, mert ha csak egy napig is tart, akkor is teljesen kiszakadunk a hétköznapi mókuskerékből. Sokunk természetes élőhelynek tartjuk a vizet, így a közelében lenni megnyugtat, feltölt és valódi pihenésként éljük meg. Ehhez viszont először az is szükséges, hogy kitaláljuk, pontosan milyen hajóval szeretnénk menni nyaralni, mennyi időre, és hogy fel tudjunk készülni minden eshetőségre!